Tompa Mihály: Hegyeskő
Poprád, te pártos hűtelen folyam!
Kinek futásod más országba van,
Nagy messze hagyván a szülő hazát,
Mikor életet hüs forrása ád!
Hogy nálunk annyi régi bánat él:
Köztünk lakozni medred habja fél?
Hogy annyi köny hullt szét e jó hazán:
Határiból azért futamsz talán!?
Hisz habjaidra, pártos szökevény!
Szivárványt ott sem boltoz enyhe fény.
Partod füzéről a zengő madár,
Mely a szabad légben dalolva jár:
Szárnyára kél, - bús zaj rezzenti el! -
Más hont keresni zöngedelmivel.
Poprád, te pártos hűtelen folyam!
Sugja meg habod, mely gyorsan zuhan,
Hol vette magát a kőszirt-darab,
Mely századok elfolyása alatt,
Partod mentén megbarnultan hever?
- Testvéritől távol löketve el. -
Hegyeskőről beszélj nekünk regét,
Ki láttad e vidék történetét,
És jól tudod: hogy a bércek felett
Pusztúló vár mikép emelkedett?
Im reng a hab... felette enyhe szél,
Halljuk, susogló ajka mit regél...?!
------
Csend s pusztaság ült a bércek fokán
Őrt álló szirtek ezredes mohán;
Midőn fáradt csapat jött a vidékre; -
Mely tűzhelyét vándorlással cserélte
A nép hever, - de a vezér soká áll...
- Felnőtt fiak hallgatnak oldalánál, -
Vizsgálva a tájt hosszan szótlanul...
A zöld hegyet, mely fenn szirtté fajul;
Alant a rónát s fénylő folyamot;
Határozottan ily szót hallatott:
»Maradjunk meg itt! mert feljebb s alább
Kalandozásra nincs kedvem tovább!
Tanyát e biztos bércek közt ütünk,
Kard és szerencse légyenek velünk!«
Lubló lovag volt ez. S a fák alatt,
Megtelepült a hontalan csapat;
S helyet nézvén a szikláknak felette:
Lublóvárnak alapkövét letette.
Éjjel, nappal folyt a nehéz dolog,
De csak lassan haladt elő;
Lankadt, lankadt, végtére megtörött
A működő csekély erő.
A elbúsulván Lubló vezér szive:
Széthányta azt is, amit épite.
------
A rengeteg legzordabb tája
Gonosz léleknek volt tanyája;
Barlang-lakát sok ezer ölre
Felnyúló hegyes szirt jelölte.
S azt ki vészes körébe tévedt:
Kerülgeté rém és kisértet;
Hangos sírást, nyögő sohajt,
Harsány üvöltést halla majd;
Itt látott szép mosolygó alakot,
Ki rögtön rút csudává változott;
Ott gyászsereg koporsót emele,
S részeg násznép találkozott vele.
Egyik tünet megy, jő a másik;
Száz rém suhog, víjjog, cikázik.
És a vándor, bármely ösvényre tér:
Mindig csak a veszélyes szirthez ér.
------
Midőn a föld mély álomba merűl:
Fölkel a zord vitéz és egyedűl
A rosz lélekhez mégyen, - hogy vele
Veszélyes tervekről beszélene.
Lakát háromszor megkerülve,
Kiáltott s midőn nem is vélte még:
A barlang átkozott lakója
Kék lángban a csúcson megjelenék;
'Építsd fel váram...
»Add lelked nékem...!«
S megszáradt a vér
A frigykötésen.
------
A vár épült könnyű munkával,
Minden éjjel a lélek által,
Szilárd- s magasan állott már fala,
De a vezérnek nyugta nem vala!
Álmatlan tölte hosszu éjeket,
Mardosván vádló lelkiösmeret...
Vén már! - meghalhat holnap vagy ma,
S Hegyeskőnél lelkét eladta...!
Kevés nap mulva készen volt a vár; -
Hanem Lubló tovább nem birta már
Azt a tehert, mely malomkő gyanánt
Lelkén, testén megfeküdt egyaránt.
Egy kinnal töltött napnak éjjelén,
A kis csapattól búcsút sem vevén:
Kegyes barátok zárdájába ment,
- Zöldelő fák között mely álla lent, -
Elmonda mindent, és az ősz atyák
Bünvallomását hün kihallgaták,
És szentelt vizzel meghintvén fejét:
Kibékiték lelkiösméretét.
- Bizzál! az Ur kegyelme végtelen!
A megtérő bünösnek megbocsát...;
Lelked hit és reménység tartsa meg,
Itt a gonosz kezét nem nyujtja rád! -
S Lubló a szent atyák szavába híve:
Szőrköntösben leve a zárda híve.
------
Midőn megérté a történetet:
A rosz lélek dühében reszketett.
Fölkelt, szétdulni, amit alkotott,
Hogy lásson helyén pusztulást, romot.
Mert hogy lélek-zsákmánya vesztve lőn:
Báná a munkát, melyet érte tőn.
Barlangjánál amely nyulott az égre:
Bőszült dühében a sziklát feltépte,
Hogy a magasból azt a várra vetvén:
Halom legyen a benne vesztek testén.
És végrehajtja, mit magában feltett,
Ujján vivén a sziklát, mint a pelyhet;
Hanem a vár tornyából csengő szóval
Szentelt harang az éj felén megszólal;
A zárdából küldték a szent atyák,
Hogy a gonosznak lenne hangja gát;
S ugy lett. A követ rögtön elveté...
Mert ereje az által törve lőn;
A szirt a Poprád partjára esett, -
- S ő messze tűnt az éji levegőn. -
------
Kibékülvén Istennel és magával,
A szent ösvényen, melyet követe:
Az agg Lubló nyugton várá, hogy egyszer
Megkéri lelkét az Ur követe.
A nép, melyet ide vezérle régen:
Megtelepült a regényes vidéken;
S a várban, mely műve volt a gonosznak,
Fiai mindvégig békén lakoztak.
------
Mely az időtől megrongáltaték:
Ott áll a bércen Lubló vára még.
S melyet réműletében a gonosz
Lecsapott a hüs Poprád partihoz...
A kő ott van, - mint amit a borúlat,
Zugó szelek szárnyán, a földre hullat.
A vers szövege első megjelenésekor e sor után:
»Kard és szerencse légyenek velünk«
teljesen elütött és így hangzott:
Lubló vezér szaván, a fák alatt
Megtelepült a hontalan csapat;
S kinézvén a sziklák között helyét:
Letette Lublóvár alapkövét.
A munka tűzzel folyt; de nem haladt
A működő csekély erő miatt,
Mely végre a nagy munkán megtörött,
Verejték-ejtő küzködés között;
S elbusultában a csapat feje
Széthányta azt is, amit épite.
A bérci táj legzordonabbika
Gonosz léleknek vala birtoka
Barlanglakát, a puszta rengeteg
Mélyén, hegyes kőszirt jelölte meg.
Ki vészes birtokába tévedett:
Bolygó rémektől megkisértetett;
Most hangos sírás és nyögö sóhaj,
Majd kelt mögötte harsogó kacaj;
Itt bájoló hölggyel találkozott,
Ki rögtön síri vázzá változott;
Ott gyászsereg koporsót emele,
S részeg násznép találkozott vele.
Ezer kápra kép, ezer csábalak
Tünék fel és el kurta perc alatt;
S a vándor, száz ut közt bár merre tért;
Mindig csak a vészes sziklához ért.
Kelvén mérges szidalmak ajakán:
Elindult a vezér nagy éjszakán
A lélek birtokába, hogy vele
Veszélyes alkuról beszélene.
S háromszor megkerülve lakhelyét,
Háromszor felkiáltván önnevét:
A barlang átkozott lakója, kék
Lángban, a csúcs felett megjelenék.
Az ősz vezér szót válta véle és...
Meglőn a lélekvesztő frigykötés.
A lélek által, minden éjfelen
A munka folyt, láthatlan, hirtelen,
Magasan állott már a vár fala,
De a vezérnek nyugta nem vala.
Álmatlan tölte hosszu éjeket,
Mardosván vádló lelkiösmeret:
Fején ősz szálak... vége oly közel...
S Hegyeskőnél lelkét igérte el!
Napok mulának s készen áll a vár,
Midőn tovább nem birta lelke már
Lubló vezérnek a gyötrő tehert,
Malomkőként mely bús lelkén hevert.
A kínnal töltött éjek egyikén,
A kis csapattól búcsút sem vevén:
- Zöldelő fák között mely álla lent, -
Kegyes barátok zárdájába ment.
Elmonda mindent és az ősz atyák
Bűnvallomását hűn kihallgaták;
És szentelt vizzel meghintvén fejét,
Ekkép nyugaszták lelkisméretét:
- Bizzál, az Úr kegyelme végtelen!
A megtérő bűnösnek megbocsát;
Lelked hit és reménység tartsa meg:
Itt a gonosz kezét nem tészi rád! -
S Lubló, - ki szőrruhába öltözék
A zárda híveül avattaték.
Midőn megérté a történetet
A rosz lélek - mint rontó fergeteg
Szilaj dühében felzúdult legott,
Hogy szerte-dúlná, amit alkotott.
Mert hogy lélekzsákmánya veszve lőn:
Báná a munkát, melyet érte tőn.
S amely sötét barlangját födte el:
Bőszült haragban, zúgva tépte fel
Az óriási nagyságú követ,
Melyet kétség kivül a várra vet...
De amint a magasban zúgva ment,
- Kis újján víve mint könnyű pehelyt
A sziklát, - ím a vártoronyba fenn:
Szentelt harang kondult meg hirtelen,
Mit a zárdából küldtek szent atyák,
Hogy a gonosznak lenne hangja, gát.
És úgy lőn, hangja most az átkozott
Ellenségnek szörnyű kint okozott;
És a követ rémülten elveté...
Hatalma mert örökre törve lőn;
A szikla Poprád partihoz lehullt,
S ő messze tünék a kék levegőn.
Lublót, az ősz vezért, a zárda szent
Falán belől megszállta lelki csend;
Élvén bőjt és imádkozás között:
Lelkéből a zaj messze költözött;
Isten s magával megbékülve így:
Hosszúra terjedt élte végiben,
Hitben, nyugodtan, fájdalmatlanúl
Elszenderült az Úrban, csendesen.
S a lélek karja melyet épitett:
Épen maradt a vár a bérc felett,
S Lubló három fiával a sereg
Tetsző tájékin telepűle meg.
Mely századoktól megrongáltaték:
Ott áll a bércen Lubló vára még;
S melyet réműletében a gonosz
Lélek csapott hüs Poprád partihoz:
Hegyes kő ott van, mintha fellegek
Honából hozta volna fergeteg. –
