Kosztolányi Dezső: Sötét nehéz tavaszi ég
Sötét, nehéz tavaszi ég,
viharba járó, tintakék,
én neked viszek koszorút,
te mindeneknél szomorúbb
bús gerjedés, bús temetés,
oly fullatag, olyan nehéz,
hogy lehull érett koponyám
a gyászod lila vánkosán
és én is a tavasz vagyok,
fiatal, búskomor papod.
A sírban elrohad a hús,
de te azt mondod, nyílni bús,
bús küzdeni, bús kezdeni,
időt és lelket veszteni.
A lelkem még oly fiatal,
de látja, hol a ravatal
s bár gerjedő és bár merő
súlyos-bús, mint te, szent erő,
és hallgatag és tiszta-új,
a kincse roppant mázsasúly,
roskadtan a jövőbe néz
s mint a tavasz, sötét, nehéz.
1913.
