Simon István: Nyár, nyárfák

Az utakon, tetőkön fekszik a meleg nyár
de nem úgy mint tegnap – átfordult éjszaka,
megérett, befőtt, már sárga mint a lekvár
s kajszihoz hasonlít a füstös ég szaga;
könnyű a levegő, a fa is közel jön
az úttal együtt, kanyarog ugyanarra
mint tegnap, tegnapelőtt, lustán enyelgőn –
átbújt a tűzön, akár a szalamandra,
s már nyugodt, tűnődik a messzeség sáfrány
s néha vizes színén, melyen egyre inkább
átlátni, mint a nők műanyag kabátján,
vagy nyúl a mezőn már ilyenkor messzibb lát;
learatott vidék, nyár, nyárfák, nyaralók,
napozó város, hosszú tücsökszó este,
de a légy harmadik pár lábával nyafog
és kering, beléhull könnyen a levesbe;
a szél is forog, hogyan öltözött, nézi,
tükröt tart néki a kifényesült bukszus,
s a nyírfa hátrál, érzi, már nem a régi
nyár ez a nyár, ez a somolygó augusztus
hasonlat kellene rá, ámde az ember
úgy jár, mint jártam a kéklő óceánnál,
átöleltem volna a képzeletemmel
s mindegyre csak az árva búzavirágszál
jutott eszembe róla akkor. Nyár, nyárfák,
mélyülő víz, meghökkent messzeségek;
mindegy különben, az ember lassan átlát
a távolságon és átérzi a rétek
pár fehér szálát, ahogy a halántékán,
s a verseket… kikelet, lángsugarú nyár!
Egy nyár megint, mint bakter – sapkáján pléhszám,
a harmminckettes – már tűnődve szalutál.

/1958/