Somlyó György: Jegenyék a parton

Jegenyék állnak végig hosszú sorban
     a parti utakon:
élő hangszerek, mindig felhúrozva.
     Zúgásuk hallgatom.

Nem kapkodnak az üres levegőbe,
     ágaikkal kuszán,
görcsösen jobbra-balra tekerődve
     ködös álmok után.

Magasba nyúlnak, tudják az irányt jól,
     az egyetlen utat,
melyen a dal szépen és igazán szól,
     és szívig elragad.

Mindig felajzva, hogyha nyár s ha tél jó,
     sohase szótlanok:
zeng bennük a vihar s elsír a szellő
     is egy lágy futamot.

Ne bánjátok, ha egy hangra felajzott
     az én hangszerem is,
ha mindig azt hajtja, csak azt az egy szót
     nyáron is, télen is.

Csak azt, amellyel a világ viharja
     idegeibe tép, –
de melyből, aki hall, tisztán kihallja
     szívem lélegzetét.

Vívódjak? Múlt görcsében tekeregjek?
     Hátra forduljak-e?
A tétovázónak, a megrekedtnek
     sem használok vele.

Ne is csigázzon engem kusza kétely
     dalra többé soha.
Nem több homály – több egyenes beszéd kell,
     több sudártörzsű fa.

Ezeknek álljak egyenes sorába
     zengőn s mindig elől.
Mint a jegenye, melynek minden ága
     fel a magasba tör.