Dukai Takács Judit: Az én lakhelyem
Egy csendes kalibám itt, hol a szép Rába
A virágos rétek partjait locsolja,
Tőled, szent természet érzése, hiába,
Szívemet semmi tárgy másfelé nem vonja.
Távol a nagyvilág fényes lármájától,
Félretolva annak csábító gőzétől.
A hízelkedőknek menten csapatjától,
Nyugodtan sok veszély ragadó tőrétől.
Itt élek csendesen és megelégedve;
Nagyravágyás mellem soha nem dagasztja,
Nem ér sem nap, sem éj békételenkedve,
Panaszokra számat semmi sem fakasztja.
Ha szívemet éri bánat avagy öröm,
Csak némán hullatom keblembe könnyemet,
Kirendelt sorsomat békével eltűröm
S enyhülni érezem mindenkor terhemet.
Kis kertemnek híres árnyú fái alól
Gyönyörködve nézem, mint nőnek a plánták;
Százszor jobbízűet eszem én azokból,
Mert tudom, hogy önnön kezeim munkálták.
Oh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek,
Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok;
Kellemes körében kis házinépemnek
Érzem, hogy feleség és édesanya vagyok.
Így élek itt s íme időmet így töltöm,
Kies Paty, tebenned zengem el énekem;
Amit az esztendő ád, rendre elköltöm,
Kevés, de elég az s mindek is több nekem!