Mécs László: Magyar Madonna
Ki nekünk nem voltál lovagkori dáma:
eszmény, kit falhoz köt a csúcsíves ráma;
kit sosem néztünk mint boldog barokk tündért:
– Boldogasszony Anyánk, könyörögj népünkért!
Ki nem hordtál merev infánsnő-brokátot,
de élő palástod adták a Kárpátok
s Tisza, Duna, Hernád, Maros volt a zöldön
ezüst paszomántod: – könyörülj e földön!
Ki közöttünk élő Nagyasszonyunk voltál,
mert nem fog le ráma, aranyruha, oltár
s elsőáldozóink csöpp zászlóin lengtél:
– könyörögj e sok kis nevetgélő szentér!
Ki búcsús zászlóinkról nézted földeinket
búzaszenteléskor s szíved áldást hintett;
aki Istent szülvén szülni meg nem szüntél:
– malaszt anyja, imádj magyar vetésünkért!
Kihez szentek, hősök szent tébolya illett,
mikor ott lebegtél mint győzelmi Ihlet
pápista, protestáns kuruc lobogókon:
– könyörülj mirajtunk, kuruc-utódokon!
Ki ott lebegtél, hol sem élőt, sem holtat
nem szántak, szüzeket megerőszakoltak,
falvakat, kriptákat gyújtottak, gyilkoltak:
– szánj meg minden testi-lelki megraboltat!
Trianon-szabdalta ruhád még hiányos:
fohásszal foltozza szegény Magyar János.
Fertálynyi palástod könnyekkel gyöngyözött:
– Boldogasszony Anyánk, varrd össze köntösöd!
S kinek szép szemében láttuk a szent tébolyt
sok szabadságharcban, – most remény-kék égbolt
kéküljön szemedben s béküljön felettünk:
– Boldogasszony Anyánk, könyörögj érettünk!
/1951/