Oláh Gábor: A vörös zászlósok
Bevonták a nagy béke-fehér zászlót,
Vörös lobog országok ormain.
Helyet akar víg dúsak asztalnál
Az örök üldözött Kain.
Nagy átka meghalt, nemzetfája megnőtt,
Erős sudár, gyümölcsös, leveles.
A Kain-tábor, a megpróbáltatott,
Sátrat, vizet keres.
Piros az arca, piros lobogója,
Piros szerelme és piros haragja.
Egy új hajnalt kiáltott fel az égre,
Most templomkövét rakja.
Mit akarsz, Apokalipszis csodája?
Vörös sárkány, ki elnyeled a holdat,
Vörös forgószél, kit a történetek
Vas keze forgat.
Igazságot. – Veletek megyek én is!
Új nagyszerű Rém, palástod fogom,
Zászlód rettentő vásznába törülöm
Tüzelő homlokom.
Engem is vertek, ledobtak a hídról,
Mely a Boldogság várába vezet.
Pallérom, az Élet, agyondolgoztat
S ígérettel fizet.
Nekem sincs holnapom, csak útszakasztóm;
A gőg arcul vert, ínség szívta vérem,
Szédülve bukdostam előre, hátra,
Halálfehéren.
Piros akarok lenni! S az leszek most:
A zászló borítson be csupa vérrel,
A nagy világharag csapdossa lelkem
Hajnali erejével.
Piros akarok lenni! Piros élet:
Jövőbe rengő színes tengerem,
Gályám rád bocsátom, vidd, amerre
Szabadság vagy halál terem.
Testvérem mind a munkában, ki fárad,
Gördíti kerekét a vén időnek.
Testvérem, ki segít dönteni várat,
Melyből testünkre lőnek.
Közkatonája a Munka királynak,
Várom parancsodat, erős vezérem.
Könnyű elbuknom: senki sincs. A sorsom?
Ott van, a nagy Semmi kezében.
1908.