Kiss Menyhért: Ködöt pipál...

Ködöt pipál a hegy, lassú eső
szitál szürkén a barna földre,
a messze tájék szétterülve
fekszik s minden oly búsan merengő.

Érzem ide béke többé nem jő,
megülte a rontás örökre
e tájat s az elmúlás szőtte
hálót ringatja az őszi szellő.

Ó, zord táj, úgy fájsz mint a végzet;
mellemre ültél s nagyon félek,
hogy majd intsz nekem egy éjjelen.

Szegény szívem, akkor tán megáll;
ó táj, érzem jó engem nem vár
s te riasztol mint halálsejtelem.