„Fölösleges vagy!” – A semmittevés
kézenfog és
mint gyermekét a megőrült anya,
vonszol a városban. Utcák sora

forog köröttem; az üres idő
csobogva nő
fölém, s én benne lézengek, ahogy
hulla lézeng a víz alatt. Ragyog

a délelőtt, kísér a Dunapart,
s csak ami zajt
a sziszegő hullám ver tétován,
azt hallom. A kőlépcsőkön anyám

ölébe vesz és lelkének puha
rongyaiba
bugyolál és melenget csöndesen.
Fekszem, kívül városon, életen.

Őrült anyám, szegény, egy szót se szól,
csak rámhajol:
akar valamit, de nem mondja ki,
és egyre szomorúbbak szemei.