Bíró András: A szépség ünnepe

Láttad-e már a hajnali fényben
a büszke fenyőket
s láttad-e tűlevelű hegyein
a csalóka szivárvány
zöldeskék, aranyos színét sárgába,
pirosba bomolni?
Reggeli nap feljöttén a fények
szerteszaladnak,
mintha futótűz áradna szét
a szikkadt szavannán.

Így fut a fény is
kék szemed sarkaiból belelopva
szívembe a nyugtalan vágyat:
küzdeni érted!
Ámulva érzem,
gyűlik erőm és dagad a kedvem –
Atlaszként
vállamra emelni, a Földet a Holdat,
a csillagokat!

Ó ünnep ez, ünnepi perc ez!
Őzeket féltükben riadoztató remegés,
a szépség ünnepe ez,
mikor íme kipattan a szikra
a tűzből s pilláid sátra alatt
izzítja szép szemed parazsát.

Láttad-e már a tölgyeket állni
a déli verőben?
Láttad-e büszke derékkal állván,
mint néznek le a völgyi vidékre?
Méltóságuknak mily tudatában
zengetik meg az erdei csöndet!

Így állsz te mindig,
mindig előttem,
amíg csak élek:
rendíthetetlen pontja a Mindenségek
rendszerbe foglalat bölcs anyagának!

Dús alakodhoz
koldulni járnak a fények a Földre
s koldul az Ég is:
szemernyi kéket lopni szemedből.

Ó, ünnep ez, ünnepi perc ez,
ahogyan mozdulsz, lépsz, vagy az égi
nagy nyugalommal dőlsz a vetett
ágyadra pihenni.
     A szépség ünnepe ez
s lásd: nem, nem a naptár! Szívemnek
pirosa, szemem gyúló parazsának
fénye mutatja:
     a szépség ünnepe ez!

Ó, boldog az ember, ki téged
csak közelébe tudhat magának,
töredék részén a percnek
s mily nemes egyszerűség:
te is érzed –
semmi sem áll meg,
semmi sem halkul,
minden zajong és sír, kacag, átkoz
fut, remeg, érez, születik, meghal,
mintha csak érted lenne itt minden
égen és földön.
     Ó, de csodállak,
a szépség ünnepe vagy te!