Komjáthy Jenő: Magyar

/Részletek/

Népek karában, óh, mi vagy te,
Én népem, hősök nemzete?
Teremtés méhiben fogant-e
Több ilyen bűvölő rege?
Áldott s dicső vagy mindörökre!
Ami nagyot s merészet szív akar,
Egy szóba van foglalva össze:
E szóba, hogy: magyar.

Az istenagyban legszebb gondolat,
Szabadság fölkent bajnoka,
Dicskör övedzi büszke homlokod,
Lelked az Isten hajloka.
Gyönyörbe ring az ajk, téged kimondó,
Neved virágot s vészt kavar,
S a gondolat oly fönncsapongó
E szóra, hogy: magyar.
…………………………..

Történeted nagy vértanúság,
Szebb, mint a szentek élete;
Bús lapjain sok mély tanulság
Vérrel írott költészete.
Rád annyi ellen dühe rontott!
Kalászos rónád bús avar…
Óh, mennyi könny és gyász borongott
E néven, hogy: magyar!

De vértanúid szent porából
Új, lelkesebb lét sarjada;
A honfibúnak viharából
Támadt az eszmék százada.
Hiába könny s vér nem patakzott:
E nemzet él, – él mert akar!
És minden érzés összehangzott
E szóban, hogy: magyar.

Népek karában újra nagy vagy,
Kossuth, Petőfi nemzete!
És nőttön-nő a te hatalmad,
Előtted új fény ezrede.
Eszményekért küzdj lelkesedve:
S ne félj, hogy törzsököd kihal!
Vígy lelket a népküzdelembe,
S uralkodjál, magyar!
…………………………

Lelkedből lelkezém. Magyar vagyok.
Nemcsak a vér: szellem jogán.
Szellemetekből, ti dicső nagyok,
Növekvém és táplálkozám.
Honszerelem! Vess tiszta lángot!
Jöjjön, ki vélünk érez és akar:
És meghódítjuk a világot
E szóval, hogy: magyar!

/1891/