Garai Gábor: Télelőn

Vöröslik már a vadszőlőlevél
   az öreg ház falán;
közel a tél, ez a dúló, bakszagú tél –
   még túlélem talán.
Túléli biztosan – bárha belerecseg
   friss beton-szerkezete, –
túléli az ország, téphetik nyers szelek,
   nem dől meg épülete,
nem az a bensőnkben, lelkünkben emelt
   valószinűtlen erősség,
mely századokon át mindig életre kelt,
   sose hitte el, hogy legyőzték;
ha mongol nyíl vagy török kopja verte
   által a testeket,
vagy lánctalpak dörögtek utcaszerte,
   s megperzselt ló-tetemek
adattak étkül;
            már épült az ország
új váza, az államiság
cölöpjei vagy traverzei rótták
   a földbe a hieroglifát,
mit megfejteni nem mi magunk fogunk csak,
   de lényege mégse talány:
amőbaként is, ha szétdarabolnak,
   élünk, új nép e hazán.
Keserű testvérharcok után is
   kiléptek a vakvezetők,
s majd látók mentek a léptük nyomán is,
   rendet alapozni merők.
Nem önmagunkért csak, és nem mások ellen,
   de míg ez a bolygó forog,
szélcsönd homályán és förgetegekben
   fennmaradunk, magyarok.