Ágh István: Ének a vakvilágba

Szólít valakit láthatatlanul,
hangzik a vakvilágban testtelen,
búzaszem-torkot, morzsa-szivet
lomb rejteget vagy alul a bokor
a senkinek, mindenkinek

materiális emlék, fogható óévi képzelem,
sisegő füzike lehet a fény foltos fedélzetén
énekből lent hagyott
lélekké változott pihe,
morzsa és búzaszem

búvó esdeklés: hadd szeresselek
ki a mennyből, bár ne m is válaszol,
aki tán nincs is, mi meg itt vagyunk
belakott földön, gallér a nyakon,
s valakiért az ének, valahol.