vitéz Somogyvári Gyula: A hágón

Köszöntlek völgy és hólepett orom,
zúgó fenyők és kéklő, tiszta ég!
Ébressz! Hadd tudjam, hogy nem álmodom,
hogy nékünk zúgnak már e jegenyék,
hogy ez a szédült, boldog: én vagyok,
hogy ez a szél itt nékünk orgonál
s ha vér hullott, az nem volt a halál,
hanem az élet! – Áldott, aki adta…

Most nézz, Uram, e megrendült fiadra
s adj neki szót! Lásd: ajka csak dadog
s nem hallják meg a bolygók, csillagok,
mit történt itt, a forró földgolyón:
szót adj Uram, hogy zengőn, harsogón,
arkangyalok ítélet-kürtjeként,
világgázúgjam: miénk! A miénk!

Csak könnyet adsz s nyöszörgést, idefönn?
Te meghallottad így is. – Köszönöm…

/Verecke, 1939. március. 23./