Márai Sándor: Jazz

Nincsenek szavak ahhoz, amik az én hálámat tolmácsolják, jazzmester.
Nincsen sok vendég, aki a szinkópát úgy köszönné, mint én.
Köszönöm a szinkópát, jazzmester. Pici robbanások azok
Mint a motor robbanásai. És életem rosszul
Fut, ha ez a motor robban – 2/4 és 5/4 taktusokban.
Jazzmester, ha énekelni kezded, mint egy gyöngytyúk, azokat az álangol
Dalokat, amiket mister Scholtz ír Bécsben, pénzért és megrendelésre:
Én gyermek leszek, gyermek lettem újra.
S lovagolok, mint a botokud néger, fűzfa sípot fújva.
Bizony. És állandóan félek, hogy elbőgöm magam,
Ha én mister Scholtz tollából az angol szöveget hallom,
Amiből egy szót nem értek. Mert a svindlin túl, ó jazzmester,
A nyugtalansága a dalnak echt, bizony: azt még a Föld verte ki a
Tűzhányók ritmusával s a gazellák riadt szíveivel.
És így tovább. Mind költők vagyunk. De Te, jazzmester,
A sárga fogaiddal olyan ritmust kopogtatsz, amire
Polgárszobák szüzei is vad Astarte-táncokba kezdenek, és
A dohányjövedéki ellenőrök, sőt mi újságírók is engedünk fanyar
Szkepszisünkből s elmebeteg mosollyal intjük a taktust, aminek
Szövege nincs, de a tengerek haragos éjszakákon Afrika szirtjeit ma is erre verik:
– Tam-tatam.

1925. január 1.