Fülöp Kálmán: A Kálvárián

Tűzbóbitáit röpteti a szőke telehold,

hajamra dermednek novemberi fények,

csillaghullásban vérpiros bogyók...

Estére talán haza érek.

Bódító melegedből nekem is jut

lélekhajók zöld vized ívében sugárzón-

csillagszirmokra fektetsz,álomba ringatsz,

s míg édesíti ajkamat az álom,

Fölém tartod a korhadó keresztet,

meglátom rajta Őt,a szenvedőt,

hajnalom gyöngyét,ébredésem kútját

-ébredő csillagok fénye reszket,

glóriába vonja a mindig- fájó testet,

s beragyogja a Kálvária útját...