Rakovszky József: Egyedül a Dunánál

A hallgatásban elmerülten
a parton egymagamban ültem
és elnéztem a fodrozó
titok-hozó
örök vizet,
amint siet
keblére messze tengerárnak,
hol vad szelek kacagva járnak.

S míg rámhajolt a végtelennek
lágy selyme, mely a szűzi csendet
nekem vigyázta kék gyepén,
egy költemény
fogant ott benn
a szívemen,
s hozzád suhant a méla partról,
hogy kérdje tőled: mér haragszol?

Lennék a víz, mely lábaidnál
kötött bárkát locsogva hintál,
orcádnak tükrét ringató
szelíd folyó,
csak írd meg azt
az egy vigaszt,
amelyre kérlek dalba’ szépen,
hogy visszavárod érkezésem!

  Budapest, 1967 nyara