Tompa László: Dsingisz khán

Megkínzott aggyal, s szívvel, mely éppen csak ketyeg,
Egy erdő szélén fekszem –: egészséges beteg –
Az üszkös Európa testében egy ideg – –

De most a magasban felzúgnak a fák –
Egyszerre riadtan hajlong a sok ág.
Zavart köztük keleti szél kavart…
Kelet nem egyszer fújt ide már vihart!

Keleten: Ázsia zsong, zúg (mint méhkas, mely tele van)
Hogy szerte belőle mi rajzik, szörnyen bizonytalan.
Ott minden csupa túlság. Föld, s népe rengeteg.
Ősdaccal égbe fúródnak az óriás hegyek.
Ott ember millió hull, ha kaszál a halál,
S egy gondolatra, jelre: millió talpra áll.
Egy ura millióknak – kemény és tenni merész! –
Egy erdő szélén éppen lován ül, – messzire néz.
Mozdulatlan szoborként egy nagy karvalyt figyel,
Mely nyugaton a hulló napban most tűnik el.
Ott vesz… s helyén lobogva izzik egy lángpalást,
Min játszani lát a khán most gigászi látomást.

Előtte füstös falvak, dúlt városok, terek – –
Melyeken föl- s lefutkos egy tébolyult tömeg…
(Szétdúlta mind, amit eddig maga építgetett,
S mostan, hogy semmije sincs már, elveszti fejét, ijedt!)
Izgatott mind, akárha bénultan, veszteg áll,
Akár ú eszme után fut, mentsége: a munka, a gyár…
Papok processzióznak – talán erőt ad a hit? –
(Karján a khán kajánul játszatja izmait.)

Ő népeinek egy-egy prédát csak megjelöl,
S azok arra rohanva rohannak ezer felől.
Vérengzők is, ha tetszik, – ha kell: kegyetlenek!
De Istenük őket azért még mindjárt nem feddi meg.
Ha öltek –: rá alusznak. Nem úgy, mint ott azok,
Kik most magukat tépik s a „lelkük” is vacog.
De most, míg így magában fő az iszonyu khán,
Horkantás csap ki lángként lovának orrlyukán.
Ő is neszelni kezd hát, szaglássza a szelet.
Valami jön feléje, halk harangszóval elegy – –
Szimatol újra, s egyszer megérzi: hullaszag…

S míg ménje horkol és fúj, kapálva nyugtalanul,
Maga kardjához nyúlva, sátáni kedvre gyúl,
S egy rettentőt kacag – –

1924.