Vértesy Jenő: Árpád

   Álmodtam… Csend volt messzi róna tájon,
Földrázó fergeteg utáni csend,
Elfáradott a viszály a csatákon,
Vérontó kard hüvelyben bennt pihent,
Riadó hadzaj nem kelt már a légben,
Turulos zászló nem lengett a szélben,
Nem hallatszék paripák dobaja…
Meg volt szerezve a magyar haza.


   Fölvonták sátrát Árpád fejdelemnek,
Hol a haom az égbe nyúlva áll.
Bíborszín csúcsán büszke zászló lengett:
Kiterjesztett-szárnyú turulmadár.
– Az ég azúr selymén tűz-nap világo…
De ha! mi hangok kelnek arra távol?
A vas patkók alatt a föld remeg,
Ihol vonul föl a magyar sereg!


   A rónát a leventék már betelték,
A zászlót Bulcsú vezér emeli;
Nyerítő mén kevélyen hordja terhét,
Kényes fejét szügyébe szegdeli;
Kürtharsogás szól légen átrivallva,
Tülkéből fújta jó Lehelnek ajka;
Ahol robog Botond, mint érc torony,
Nagy bárdja ott függ hóka pej lovon.


   Acél erő e bajnokok kezében!
Buzogány, szekerce nékik lágy pehely,
Cikázó villám ég mindnek szemében,
A kar duzzad, majd szétfeszül a mell.
Mutasd meg, fajtám, hadrontó hatalmad’!
Kezdd rá az ősi, jó magyar vigalmat!
Kél dáridó… Egyszerre csend leszen:
Árpád jön, a választott fejedelem.


   Jő már, hószín lova lépésbe járván,
Honszerző Árpád üli délcegen,
Kacagányárúl párducbőr csüng a vállán,
Súlyos, nagy pallos a vitézöven.
Sólyom szeme büszkén néz szét körülbe,
Arcán erő, méltósággal vegyülve,
Kezén vezéri buzogány forog,
Sisakjáról lengő sastoll lobog.


   Lóról leszáll s nyitott sátorba ül be.
Letelepül mind a tengernyi nép,
A hét vezér helyet foglal körülte,
Ő int s a vígság vészi kezdetét.
Görnyedve hoznak bé ezüst kupákat,
A bor folyik, víg szó, jó kedv megárad.
Mosolygva nézi Árpád fejdelem,
Majd serleget vesz… Újra csend leszen:


   „Tekints le, népem, e dús rónaságra,
Hadúr áldá a magyar új honát,
Sarló alá ért dús arany kalásza,
Kéklő gerezdet termel a borág.
Amott a zöld fű a napban mi fényes,
Dús legelőt talál rajt’ gulya, ménes
És távol – csúcsuk’ látni sem lehet –
Havas hegyek fölérik az eget.


   Ez a miénk! Megvettük omló véren,
Ez a miénk, Atilla öröke!
Szeresd e drága hont, én hősi népem,
Áldott legyen, szent, minden kis röge!
Támadjon a világ rá, – hajtsd el azt is,
Szakadjon az égbolt rá, – tartsd fel azt is!
Ülj áldomást rá. – Itt a billikom!
Népem, köszöntlek! A honért iszom!”


   Arcára ül fenséges, mély nyugodtság,
Szeretve nyugtatván népén szemét.
Mintha nem is álmodná népe sorsát,
Nem látná a jövő száz fellegét:
Hogy lágy békében nem fér össze törzse,
Vont karddal csap testvér testvérrel össze.
A trónviszály hulláma földagad,
Pártos nagyok emelik szarvukat.


   Tavasszal a fű hogy megnőtt magasra,
Sarló se kell! Tatár gázolja el.
A magyar búzáját török aratja,
Legelőjén a német ló legel.
Jó bajnokok, bálványi a hazának,
Csatában vesznek vagy vérpadra hágnak…
Árpádnak népén nyugszik a szeme –
Ha sejti-é, mi történik vele?


   Ha sejti? Tudja! Ám marad nyugodtnak,
Mert jól isméri bajnok nemzetét:
Támadjon serge rá kelet-nyugotnak,
Acél karokkal szórja szerteszét!
Testvérviszály, dögvész, Isten csapása
A magyar nemzet sírját meg nem ássa!
Egy ezredév száz népet sírba dönt,
De ő új ezredet vígan köszönt!

szozattv


szozat a tiszta hang Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet Körmenet
 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf