vitéz Somogyvári Gyula: Az ősi juss

Örökkön él. Verecke szikla-útján
hét vezér hozta kelet kincseként
s mint ősi juss, úgy száll az unokákra
és ott szunnyad a szívek rejtekén.
Elveszthetetlen s megváltozhatatlan.
Cserhalom ormán ez tett új csodát,
ez vitte Nápoly tornyai alá
Lajos királynak bosszuló hadát.
S ahogy forgatták véres századévek
csaták sodrában az árva magyart;
csak ez kísérte s adott új erőt,
hogy nem csorbult ki a kezén a kard.
Nándorfehérvár romlott várfokán
s dicső csatáin a hollós királynak
úgy ragyogott, hogy szédült a világ
és minden népek csodájára jártak.
S Mohács után, hogy minden elveszett:
a nép, az ország s minden hatalom:
Szigetvár égő üszkei között
mint üstökös lobbant ki szilajon.
A végeken, Egervár romjain,
Buda alatt és Zenta sík lapályán,
ott hordta minden harcoló magyar
a kardján, szemén és a szíve táján.
Kuruclegények hetyke harcain
éppúgy velünk volt s éppúgy ragyogott,
mint multával az újabb századévnek,
mikor az agg is fegyvert ragadott
s az unokával együtt ment a tűzbe
viharvert honvédlobogó alatt…
Csodás örökség! Azt hittük, hogy eltünt
s idők multával semmi sem maradt,
de lám, hogy jött a szörnyű forgatag
s két világrész fegyverbe öltözött
s mi is vetődtünk, mint a falevél;
ott volt, láttátok, soraink között,
a szívekben, a fegyvereknek élén,
Doberdo és a Kárpát kőfalán,
lengyel mezőkön, Verun-nél s a Grappán…
Nem mult el. És az ősi adomány!

Most alszik tán szívek mélyébe rejtve,
de él és megvan, vérünkben kering.
S mi őrizzük s a fiainknak adjuk,
miként ránkhagyták harcos eleink.
Elveszthetetlen s megváltozhatatlan
s majd jön egy nap, egy új kürtriadás
s felébred bennünk, tűzzé lesz a vérünk
s akkor, hej! Más ez a föld beh más!...

Örökkön él. Verecke szikla-útján
hét vezér hozta kelet kincseként
s mint ősi juss úgy száll az unokákra
és ott szunnyad a szívek rejtekén.
Csodás örökség! Légy áldott, légy áldott,
minden népek a te ragyogásod nézzék
s maradj velünk az idők végezetéig,
örök erőnk te: ős magyar vitézség!