Tompa László: Éjjeli havazásban
Hó hull serényen, sűrű pelyhezéssel…
Kész kripta most a lombtalan berek:
Tanyát e tájon csak a csüggedés ver.
Bús bokrok alján árnyak rémlenek.
Halkan körülfon kétség és sötétség,
Lábam botolva félre-tévelyeg.
Kis ablakomban messze gyönge mécs ég,
Áttűzve fényét fátylakon, ködön.
Mindez reménynek, célnak oly kevés még!
Feléjük mégis égve küzködöm.
Tüdőm zihál, a kín agyamba fájdul.
S egyszerre tép száz kegyetlen köröm.
Előttem itt-ott apró tarka láng gyúl,
Kis fintor ördög fürgén integet,
S hideg verejték ver ki már a láztúl.
Szél hord havat meg bomlott rímeket,
Gartatva zúg át a kihalt fenyéren:
Tán engem is már végre betemet.
Itt roskadok le sápadtan, fehéren.
Szívem verése halkan elakad.
S hajnalra minden élni kél, csak én nem.
S ha nap röpít a földre nyilakat,
Rám vissza víg kép mosolyog föl innen:
Sík, szűz mezőség enyhült ég alatt.
Fák állnak itt-ott ezüstös karingben.
Kis, nyájas őrház. Varjak a havon…
S egy fa tövén a hó között övig benn:
Én. Hideg arcom csupa nyugalom.