Oláh Gábor: Magyar sors

Vitorlánkat a sors-szél letépte; árbocunk
Hanyatt dőlt, mint torony; kormányunk összetörve.
Szörnyű seb tátong a hajón… imádkozunk,
S átokba fúl az ámen… Szorít a végzet örve.
Ugat ránk Európa, egyszájú Cerberusa
Az aljas alvilágnak… nincs egy Ember velünk.
S még lelkünk néha mos is az álmok tavát ússza,
És talpig siralomban: még föl-fölnevetünk.

Micsoda álnok isten rabolta ki lelkünket
S lopott helyébe sárt, hogy nincs egy gyertyalángunk,
Mely fényt verjen az éjbe? Ki fogta le kezünket,
Hogy tépte ki nyelvünket, hogy fájdalmunk keresztjén
Még el se kiálthassuk: irgalmat szomjazom!
Hát a megostorozott Ember sötét elestén
Nem hasad meg az égbolt s nem sír a bús vadon?

Jaj a legyőzötteknek! S mi elbuktunk, le, arccal
Az érzéketlen földre s nyakunkra gőggel hágott
Az önmagától ittas győző. Silány kudarccal
Még pártunkra nyerhettük a lelketlen világot;
De mi ínunkszakadtig álltuk a véres tornát
S utolsó csepp vérünket töltöttük a pohárba,
Azért szakadt le ránk az égbolt s minden korlát
Letördelt szárnyunkat s szívünket azért vágja.

Az égre nézni: balgaság. A földre nézni: szégyen.
Az emberekben bízni: halálos bizalom.
Magadba nézz, magyar! Gyászod révületében
Új lángok lobbanhatnak egy várt új hajnalon.
Magad ragadd karon s mint járni most megindult
Imbolygó gyermeket: vidd át magad az áron.
Öleld át önszíved, mit össze milliom kín dúlt,
Ami mögötted hallgat: az elmúlt, az ne fájjon.

Körmöddel áss mély árkot új fundamentumodnak,
S verejtéked sarával formáld a köveket,
Melyekből alkotmányod falai fölragyognak.
Hisz minden új században ez a sorsod neked:
Meghalni a halóval s támadni a kelővel!
Ezért szent szimbólumod az a főniksz madár,
Ki tűzben ég s tüzéből felröppen új erővel,
Ki az örök Nap felé mindig dalolva száll.

Kiről annyit meséltél: az elmart kis királyfi,
Most árva sorsod képét könnyezve ölti fel.
Ezer veszély előtte, szenvedni, tűrni, várni,
De mindig tettre állni s végül is: győzni kell!
Minden gonosz boszorkány ellenünk feni kését,
Szemfényvesztő várába csalogat a Halál;
De a kasza nem vágja le a fű szabd növését!
Ki tízszer elbukott már: az tízszer talpra áll!

  1918. december