Petrőczi Kata Szidónia: Jaj, szívem gyötrelmi...

Jaj, szívem gyötrelmi, sebeim fájdalmi
      Vajjon de mikor szűnnek?
      Sűrű könnyhullásim, gyakor sóhajtásim
      Naponkint ím mint nőnek,
      Bánatim sebembe, elbágyadt szívembe
      Újabb nyilakkal lőnek.

Látom, hogy már soha nem vidul, mert moha,
      Mint rút köd bús szívemet,
      Szomorúságimnak, méltó siralmimnak
      Elborítá elmémet,
      Felhőt szaporítok sóhajtásimmal, óh
      Fogyatom életemet.

Szánjatok, kősziklák! erdők, kies puszták,
      Bánkódjatok énrajtam!
      Szánjatok meg, kérlek, mert, jaj, búba élek
      És ím, mire jutottam.
      Mezők szép virági, vizek friss folyási,
      Könnyezzetek énrajtam!

Erdei sok vadak, repülő madarak,
      Sok jajszómot halljátok!
      Te is csendes Ekhó, hallod, hogy gyakran „óh!”
      Jön ki számon, s tudjátok
      Okát bánatimnak, gyakor panaszimnak,
      Miért, hogy meg nem szántok?

Óh, könyörületlen, kemény és kegyetlen
      Tigrisek és sárkányok!
      Méltó siralmimon, szörnyű fájdalmimon
      Néktek is, oroszlánok,
      Essék meg szívetek! áradjon könnyetek
      Mérges viperakígyók!

Tengernek habjai, cet és más halai,
      Értsétek meg jajszómat!
      Kérlek, megszánjatok, bár csak sóhajtsatok
      S enyhítsétek kínomat
      Azzal, mert már nékem nincsen reménységem,
      Hogy elfelejtsem búmat.

Ha Orfeuszt régen hallgattátok híven,
      Hogy kesergett lantjával,
      Sőt még Proserpina, Poklok királynéja
      Megszánta, s bánatjával
      Lágyította szívét, Euridikéjét
      Megnyerte nótájával.

Méltán engemet is szánhattok, mert én is
      Kesergek, jaj, szüntelen!
      Mind éjjel és nappal bús óráim jajjal
      Múlnak s abban véletlen,
      Mint mély örvényébe, tenger mélységébe
      Merültem reménytelen.