Barcsay Ábrahám: Bacchus, s a tokaji bor eredete

Orczy Lőrincnek

Ott hagyád hát Örsön görbe csoroszlyádat,
S két-szarvú kertészi kicsiny kapácskádat,
Szórásról szüretre hívád víg Múzsádat,
Hagyd, hallja dongatni a sok mustos-kádat.

Számtalan hordódat előre küldetted,
Pince-mestereddel mind számba-vétetted,
S ha egynek vagy másnak penészét érzetted,
Dió virágjával jól kifüstöltetted.

Közelítsz, nem vagy már messze Hegy-aljától,
Jókedvű Bacchusnak legfőbb tanyájától,
Füstöl a hegy távúl sok zsíros konyhától,
Szól a völgy még üres hordóknak hangjától.

Nyerítő lovaid húzzák szekeredet,
Természet titkai foglalják lelkedet,
Hegyről síkra veted bujdosó szemedet,
Szűntelen neveled érzékenységedet.

Hasonló szép elméd a magas fecskéhez,
Ki játszodva csapván vizeknek színéhez,
Onnét lövi magát csillagok székéhez,
S úgy visz nedvességet szomjazó fészkéhez.

Igy te is megjárván e föld kerekségét,
Magadban szemléled világ csekélységét,
S földhez-ragadt szegény ember kicsinységét,
Igy éred szőllődnél osztán útad végét.

Elérvén már ott vár bundában, gatyában
A vidám vincellér szennyes ruhájában,
Mondja, mely szerencsés légyen munkájában,
S hány száz akó nectár lehet hatalmában.

Megjárod a szőllőt, szemeddel vizsgálod,
Hol Tokaj gyümölcsét szárazon találod,
Egyet leszakasztván szemeit próbálod,
Melyből majd királyok italát csinálod.

Reggel a szedőknek szabod a pászmákat,
Kik rendben elállván a kis barázdákat,
Elkezdik fosztani gyenge szőllő-fákat,
S édes terheikkel töltnek kádba zsákat.

Ireg-forog ki-ki, dolgot adsz mindennek,
Nagy puttont Jankónak, kis csebret Petinek,
Aszú-szőllő mívét adod a szűzeknek,
Kik érdemét tudják az édes szemeknek.

Tudom, híttál arra nyájas gyermekeket,
Kiknek ha szőllő-méz ragasztja kezeket,
Hívsággal lehessen szopni ujj-begyeket,
S ártatlanúl kezdni más enyelgéseket.

Ily helyen meg szokott Vénus is jelenni,
És hamis fiával olykor sok csínt tenni,
Szeret a szedők közt lopva lézengeni,
S sokszor gerezd gyanánt szíveket metszeni.

Sőt mondják, hogy néha szép veres csuporban,
Szerelmet elegyít titkon az új borban,
Melyet ráköszönvén a szedőkre sorban,
Mosolyog, s eltűnik hirtelen Paphosban.

E szüretre régen, midőn Indiákból
Bacchus megtért volna, s a több országokból,
Hozott volt magával ama leányokból,
Kik seprőt kötöztek a nyírfa-ágakból.

Kötöztek, s előtte azokkal táncoltak,
Sokféle fajtalan bor-nótát danoltak,
Éjjel pendel nélkül széllyel kóborlottak,
Mások szőllőjében erővel sajtoltak,

Semele gyermeke ebben gyönyörködött,
De Vénus azonban nagyon megütődött,
Azért bosszú-állást ő magában főzött,
S hamar szerecsenné-bőrben öltözködött.

Szép berke-kondorság fodrotta szőreit,
Körül nagy fehérség foglalta szemeit,
Kibigyesztés húzta ajaka széleit,
Megtartván egyébben ékes tetemeit.

Nem írom le néked ama szép helyeket,
Kik testén okoztak gyönyörű gödröket,
Sem pediglen ama kis lencse-szemeket,
Kik megvakítottak már némely bölcseket.

Elég, hogy Vénus volt szerecsen-ruhában,
Ő így megjelenik reggel a pászmában,
Mint a több szedőknek, kosár van karjában,
Másfelől csebrecskét szorít kis markában.

Véle volt Cupídó, ő is szüretezett,
Hogy le ne hajúljék anyja, figyelmezett,
Törpe gerezdeket serényen lemetszett,
S tölt edénykéjével ő is büszkélkedett.

Nyír-seprűs leányok csodálják szépségét,
Ily kisded korában oly nagy fürgeségét,
Látják az anyjának szemérmetességét,
Mely inkább nevelte nyájas kegyességét.

Bacchus is felébredt gőzölgő álmából,
Szőllő-levelekből terített ágyából
Felkél, nagy bor-ködök támadnak agyából,
Ásítozva kijön mustos sátorából.

E volt, amit Vénus soha sem szeretett,
Mert hívságot mindég józanon kedvellett,
Azért szigetében aki részegedett,
Soha templomába többé nem mehetett.

Bacchus kornyodozva midőn elérkezik,
S önként a szedőnék közé elegyedik,
Cupidó csakhamar nyilához férkezik,
Mely szegény borosnak szívében lövetik.

Ily nyillal sebhette Ulissesnek fiát
Midőn tenger partján látta Calipsóját,
Ezzel kínszeríté Indiák királyát
Arra, hogy tisztelné Szeretetnek Anyját.

Lankad szegény Bacchus, láng gyullad szívében,
Tétováz, nem tudja, mit tesz szerelmében,
Esméretlen tüzet érez kebelében,
Melynek eredete van Vénus szemében.

Kérleli: de Anyánk gőgösen fogadja,
Kis Cupidócskáját ölében ragadja,
Arany-fellegek közt eltűnik s ott hagyja
Bacchust, kinek szívét ezer kín szaggatja.

Nehéz gerezdekből kötött koronáját
Elveti, s eltöri királyi pálcáját,
Elűzi leányok csúfos muzsikáját,
S józanon most látja először hibáját.

Megszűnt a dobzódás az egész hegyeken,
Nem ordítnak többet éjjel a völgyeken,
Keresi Vénusát magános helyeken,
A szüret megszűnik az egész vidéken.

Igy volt, amíg egyszer Szent András havában,
Setét gondolatok közt lévén magában,
Ama szőllő felé elindúl bújában,
Hol isten-asszonyát szemlélte pászmában.

De mely nagy bámulás fogta tetemeit,
Midőn, akármerre fordítsa szemeit,
Mindenfelől látja szőllők gerezdeit,
Kik magokban rejtik arany fövenyeit.

A Nap is nevelte ezeknek szépségét,
Mert sütvén közlötte vélek fényességét,
S ami több, meghagyta levelek zöldségét,
Eltiltván hó-harmat mérges hidegségét.

Csoda volt-e, vagy nem? Bacchus annak vette,
Azért e gyümölcsöt egy kádban megszedte,
Szerelmes kínjának italává tette,
Mondják, ez tokaji bornak eredete.

Azt tartom, ha abból adnál a papoknak,
Kik Pócsban szolgálnak régi oltároknak,
Majd nyelvünkön fújnák a misét rácoknak,
S több gyűrűjek lenne búcsús leányoknak.

Csak pálinkát isznak, úgy vélem, e szentek,
Mely természet szerint rácra oldja nyelvek,
Ez moska-italtól zsibbadnak az erek,
Tótoknak is azért ízetlen beszédek.

Nem úgy vagyon dolga Keve fiainak,
Kik urai lettek Tokaj máljainak,
Kedves hangja vagyon magyar szavainak,
Ellenben idétlen Éjtszak lakosinak.

Szűrj hát s sajtolj, kérlek, töltsd meg pincéidet,
Merítsd mély kádakba úntig csebreidet,
Árpával, búzával dugd meg vermeidet,
Csak én olvashassam magyar verseidet.

Hagyd, lássam, hogy folynak Bőség kebeléből,
Érezzem, hogy kelnek Bölcseség kezéből,
Sőt, ami még szentebb, Barátom szívéből,
Nem valami felfútt tudós elméjéből.