Reviczky Gyula: Isten
Kinek porszem, mi nékünk egy világ
S egy rebbenés határa az időnek:
Ki, ami ember-agyban miriád,
Nem olvasod, mert semmiség előtted:
Ki buborék gyanánt elfujhatod,
Mit összehordtak népek, századok:
Minden fűszálban érezlek; de elmém,
Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.
Kit megtagad a léha kétkedő,
Te adtál, ismeretlen ismerős Te,
Te földi szóval nem nevezhető,
Szivünkbe álmot, eszmét agyvelőnkbe.
Magát tagadja meg, ki megtagad,
Mint a napot, a fényt, a színt a vak,
A por fiához más nem illik itten,
Mint hogy Tebenned megnyugodva higyjen.
Ki oda tűzted a közös napot
Sugárzó lényed egy parányaképen;
Ki hangodat majd zúgva hallatod,
Majd édes összhang bájos zengzetében;
Ki, hogy megszünjünk élni, rendeled,
De, hogy meghaljunk, még sem engeded,
Ki ezt a bölcs világrendet behoztad:
Megértni vágyó elmém összeroskad.
A tudomány, az ember-bölcseség
Hadd fejtegesse millió csodáid'...
Nyugodtan nézed újabb Bábelét,
Amelyen át egedbe nézni áhit.
Engem, tünődőt, volt-e kezdeted,
Idődnek vége, hogy mikor lehet:
Érzése elfog a parányiságnak,
És leborulva, térdemen imádlak!