Döbrentei Kornél: Vérudvaru mécses
Elszánt türelem habosúl a virágban,
vasrácsokat ví a petúnia-tajték,
mézet kavarogtat a gyönge sugárban,
hittel tele reszket a szilvafa-gally még,
ám boltozatában a bú kifekélylik.
Csüggnek zamatukba merült busa körték.
Dézsmára leső vad idő seregélylik,
dögkút a jövőm, a legyek teleköpték.
Áldottzsivajú az a zöld, ami fű van
zord tankok alatt, üde lelke fiúnknak
zsendíti tovább, legyen ék konokabban,
mert gyarmatosult a remény, kifakulnak
fagymartan a lombok, elölve, de állok,
dúlt dac, hisz időm a szüretre nem érik;
hollók, sötétvákuumú mennybe fohászok,
aranyporon őszi kanossza lidérclik.
Ím édesapád bekerítve a sorstól
tort ül, agyafúrt magavesztve, kopáran,
– tengermorajú a hiány, ami tombol –
virraszt a halálfejes árny a borában,
harmadnapon, ó, aki visszaaludtál,
utánad a gyász marad ünnepi koncnak.
Ragyogj anyaföld, te novemberi oltár,
a gyermeki sírok elősorakoznak.
Vérudvaru mécses a rózsa fölöttük –:
sült emberi hús szaga gyötri az orrunk,
öklendve se tán, de előre fölettük
megannyi jövőbeli hősihalottunk.
Elszánt türelem habosúl a virágban,
vasrácsokat ví a petúnia-tajték,
mézet kavarogtat a gyönge sugárban,
hittel tele reszket a szilvafa-gally még.
Immár kegyelemtelin ő könyököl ki
minden kutyaszembe ragyogni, az Isten,
szánalma a lényem vajúdva betölti,
de nincs hite már, ami élni segítsen.