Döbrentei Kornél: A medveölő halála

Az 1956 novemberében hősi halált halt Gérecz Attila emlékére

Tüdőtágulásba renyhül ez a zárka-légszomjú
Magyarország, ahogyan belézúdul az öröm-tömény
népképviseleti harangzúgás,mert kivonulnak
a barbár-neszezésű orosz tankok, még Szent Iván
éje előtt, mikor ki nem hamvadó jánosbogaraktól
világlik az árvacsalán, akár a te emléked,
Attila; homokóra-töltelékké megdarált
tested kipereg a hernyótalpak közül, mégis,
ifjúságod Zeusz-villámította izmokkal
közözted az érinthetetlen magassághoz,
nem kotorhat zsigereid közé a szimbólumállattá
megnyomorított, kampós mancsú medve, kikezdhetetlen
vagy már, ki voltál magad is önerős MEDVEÖLŐ –

Olvaslak az összkongatástól koptatott lombok alatt,
a júniusi vehemens-zöldben bujálkodó
tetvek ragacsossá emésztik az idillt: kübliszagot
zihálnak a láz gyehennáján sistergő rózsák
és megbüdösödik az olajfa meg a hárs
ikrásodó illata is, posztóba bugyolált
smasszercsizmában lopakszik a szél, vissza a
stációs időbe: Vác, Márianosztra, Gyűjtőfogház
– kis magyar szabadság-turizmus, – és végül
ideiglenesen állomásozó sírod a Klauzál téren
a golgotás sorrend; koporsód befejezett
kék volt, fölmérhetetlen, mint most az ég, s az általad
kilőtt két harckocsi úgy lobogott, mint most odafönt
az öntüzében tobzódva veszteglő nap s a SZEMBENÉZÉS
liturgiája volt, ahogy odajárultál
a harmadikhoz, oly vakmerően, hogy az Isten,
a keresztfa-szokott, megtagadva a TANÚSÁGTEVÉST,
s elszégyenülve takarta el szemét, hogy ne láss,
amint a lánctalpak komótos csikorgással
maguk alá törik testedet.

Olvasom börtönfalak pórusain át kisugárzott verseid,
negyven vagy negyvenezer év mire elértek ide,
ahol most az összkongatástól koptatott lombok
alatt a tetvek ragacsossá emésztik az idillt.

Budapest, 1991. június havában