Gazduram - November

Fáradt vagyok,
de a vers most születik….
végigolvastam honlapodon
az Art'húr történetét,
arcom már nem tud lebarnulni,
csak rozsdásodik,
az éj mindig hazajön
fáradt hold-szemével,
az idő lezárja a múltat,
hogy csak vissza lehet belé menni,
de mi az idő? Csak perctánc,
csak évkeringő, haláltangó,
nekünk nincs véres fej-ezetünk,
mint XVI. Lajosnak, mi csak cerberussal
vadászunk boszorkány-nőkre,
a lángok nyújtogatják nyelvüket…
hamuból voltunk hamuvá leszünk
a sors szélszájában….
de ahogy a hó fehér rágógumiját
rágja a nap…John Lennonnal énekeljük
az All You Need is Love-t

söpörtem az utcát hajnali 5-kor.
árultam autókat, mértem bort, vámügyintéző
voltam, most a villámmal belekarcolom
az égbe tiltakozásomat…messziről lehet,
hogy én is egy krumpli vagyok a bohóckodó föld orrán….

a csendet kiejtette a nap fénysugár csőre-
halottaink elkapták…

én térképekkel takarózom, utazik rajtam az élet,
míg át nem megy rajtam a fájdalom-vonata,

fiam állatok latin neveit tanulja, lányom mosolyával
békét hirdet, asszonyom kalácskarja melegít

két ház között akkora szakadék van, hogy millió
csillag belezuhan, két élet között akkora rés tátong,
hogy kinyújtózkodik a halál

de én egy virágra bíztam, hogy őrizze meg nyaramat,
míg eleredt orrom vére, mint a vulkánnak….

Nagymamám hajszálát betettem könyvjelzőnek
az emlékek közé

fáradt vagyok, mint a széna, engem is rág a világ,
hogy sötét gyomrába jussak…kint voltunk az OMÉK-en,
óriási élmény volt a Holstein-fríz bemutatása…..

két pont között (mellbimbó) a legrövidebb út:
a leghosszabb

Jó éjszakát Barátom! Hajnalodjon valósággá álmod

Szentjánosi Csaba

Gazduram

elfékezte magát egy velencei gondola,
egymásért aggódik a büszkeség és a szégyen,
galamblét a Szent Márk téren, ez csak az érem
egyik oldala: szabadság az,
ha nem tartozol sehova,
ostoba...,
hisz vágyod az elkötelezettséget,
hogy végre fontos legyél...
a lagúnák csendjében harap a tél.

külön létezünk,
aktatáskából vért eszünk,
és mindig az éltet, hogy megtörténhet,
de újra csak besorolnak,
a szivarfüst jót tesz a bornak,
a velencei emlékekben csitítom a mát,
kiszáradt csap – megengedhetetlen,
az üveg keresztjeitekben
látom lelkem: bontatlan dobozok halmazát.

mindig csak odaát,
fonalszakadást
remélni, rést az összevarrt zsebben,
önmagát ismétli a jelen,
következetesen
jelentéktelenné tesz mikor önvédelemre kész,
az egekig emeli hitét, pedig csak porba vész,
játszik velem,
kétségek közt - kétségtelen.

száraz osztozkodás a szavakon,
színre színt,
félelmeidre a félelmem adhatom,
vállat von az est, rám legyint
a tehetetlenség veszteget,
a hajnali napsugár űzi az ablakon
a meg-meginduló páracseppeket...

Jóna Dávid

Gazduram