Szentjánosi Csaba: F-e-l-e-s-é-g-e-m-n-e-k !

A felhő: esőlábakon jár
a földön,
árnyékomat a fűszálhoz,
ki kell kötnöm.
 
A ház hallgat minket,
csupa tégla,
hajadat eszi a szél,
friss széna.
 
Kiskocsi zörög, valaki
az éj fekete kövét tolja,
leesik a harang,
többé már nem a templom foglya.
 
A végtelen sarkaiba menekül az idő,
nem szolgálja többé a sorsot,
kiásom az éjből a napsugarat,
mint fénylő csontot.
 
Szétnyitja testemet a szenvedés,
hogy beleférjen az öröm,
ujjaid-gallyait,
szívem lángjai felett töröm.
 
Szerveim aluljáróiban
rajzolja mindenhova arcodat
   a gondolat,
a fürdőszobában
Niagara-vízeséssel mosol fogat.
 
Lélegzel, mesterségesen
éleszted újra
    a Világegyetemet,
hogy a homoknyi-csillagban
kiterülő emberben,
      n e  h a l j o n  m e g  a  s z e r e t e t.
 
/Szentjánosi Csaba 2011. október 9./