Bíró András: Mária vallomásai
Vérem
szökell, mint tavaszi patak
megáradt vize, ha a sziklákon
bukdácsolva, a zöldes mélybe hull!
Csontom
ropog, az inam megfeszül
és verejtéktől csapzott hajamat
messziről hajtott szelek simítják…
Ó, kínok kacagós kínja!
Anyák
daloló, síró fájdalma!
Vájjad,
vájjad karmaid belém s te gyönge
gyermek, mielőbb világra jöjjél!
Zúgó, dübörgő hegyek rohannak,
városok futnak agyamon át és
sikoltó dárdák hegye nyilaldos
belém!
S érette kell ezt elviselnem…
És bágyadok!
Az erőm elfutó
vitorlását a kínom feszíti.
És szédülök!
Nagy, kitátott szájú
örvények csapnak arcomba s zöldes,
bűzös ölükbe kapnak s kavargó,
bő szoknyájukba csavarnak…
Vörös
pufókás árnyak kapnak hajamba
s húznak a mélység puha sátrába,
ahol vad zene ritmusát hallom…
Jaj,
kínok repesztik testem!
Zsibbadós
párnák zuhognak rám s elfeketül
előttem minden, jaj, elfeketül!
– – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – –
– – – – – – – –
– – – –
– –
Furcsatáncú víziók keringnek
előttem… Vagy talán e látomás
a múltamnak a visszfénye csupán?
Lassan feloszlok fásult zsibbadásom.
– – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – –
A gyermek, már karomon gőgicsél.
A gyermek, aki azért született,
hogy értelme legyen életünknek:
értelme az anya életének
s az apáénak, akit serényebb,
frissebb munkára ösztökél e kis
jövevény.
A holt, öncélú árnyak
semmivé foszolnak, ha majd a kis
fodrozó ajkak azt mondják: „Anya!”
Csak sírj te gyermek, sírj! Az életünk
most nőtt meg büszke, héttornyú várrá
s a várban te vagy fényünk, örömünk!
S mi lesz, ha megnő? Jaj, mi lesz?
Hajnalok láza viszi lábait.
Nem, nem! Elég!
A gyermekem azt nem
adom soha! Ne tudjon róla a
világ!
Jó meleg ruhát adok rá
s ha majd az apja elég pénzt keres,
selyem- és bársonyruhákba járatom,
nem engedve a durva emberek
közé!
Istenem, ki hallasz engem,
fiatal anyát rimánkodni a
drága gyermekért, vedd el tőlem e
féltést, mi kínoz!
De érts meg engem:
nem akarom, nem, odaadni őt
s még akkor sem, ha Királynak viszik!