Forbáth Sándor: A hold árnyéka
Mikor a tél ezüstfehérrel
Díszíti fel a néma fákat?
S a holdfényt megcsillanni láttad?
- Ó, mennyi pompa, mennyi szin!
A hó, a drága hermelin:
- Palást királynő vállain -
Virraszt a rózsák álmain
És dús prémjének hattyuhátán
A hold árnyéka halkan, árván
Remegve, kúszva, imbolyog...
- Ilyenkor arra gondolok:
A messzi-fénylő égitesten
- Magáról holtig-elfeledten -
Nem lakik-e valódi énem,
Akit árnyékként kell kisérnem
Nekem is itt, egy életen,
Túl perceken s túl éveken?
A nappalok tán álmok voltak
S árnyéka vagyok csak a holdnak,
Mely szürke sátorán az égnek
- Mikor a csillagok kiégnek, -
Mint titokzatos idegen,
Eltűnik halkan, hidegen...
