Nekem a nyomda a Heckenast volt,
és persze az, ahol a „Nyugatot” nyomták,
és a Cserépfalvié és a Püskié,
és az is, ahol korábban ólomból zsoltár

feketéllett fel a patyolat papírra,
mert Károli Gáspár többet adott
e népnek, mint nyelv máglyáján elégett
                                               sok, író fia,
aki szó mágiáival varázsolgatott…

és Buda és Kolozsvár és Pozsony
                     többek voltak, mint városok,
mert nyomdáikban bőrbe kötve,
                                         vászonba fűzve
templomok nőttek fel a kudarcokon,

a betűkből tanulva, hogy majd újra felüsse
fejét a konok, forró fejű, boldog, bolond,
mindig lehetetlent álmodó ifjúság,
Misztótfalusi Kiss Miklós ezért hozott
Hollandiából új harmóniát

ide, ahol nem volt, hogy túl a veszedelmen
és később a „Todenkopf vicceken”,
okos cikkeken felnőve merjen
szabadságot, szerelmet, hírnevet,

hitet, ez a mostoha nyelve a Világnak,
hogy legalább magának Csokonait,
Adyt, Móriczot, Némethet, Márait akarjon,
hogy mégis megmaradjon a mának,
s a szívnek Lillát, Júliát, Flórát
ígérjen, ha már senkije sincs az énnek,
hogy hallgatag papírokon,
                               mint néma zsoltárt,
a „Nagyon fájt” dorombolják a nyomdagépek.

 

Hát szóljál!, Hát énekelj!, ordítsd zokogva,
hogy csak Tebenned bíztunk elejétől fogva!
és mégis, hiába, nekem a nyomda az,
ahol a „Tizenkét pont” kapott a nyomdafestékkel