Pósa Lajos: A nagy temető
Mikor elcsöndesül az élet
Álomhozó, napoltó alkonyon:
Hullámdalát a vén Dunának
Elandalodva hallgatom.
Miért zúg oly szomorúan?
Miért is olyan mormoló?
Talán a sok elvonult viharnak,
Tán a sokat küzdött magyarnak
Örök siralmát sírja a folyó?
Hol annyi sír, mint itt minálunk?
Sírt hordoz itt, hegy, völgy, erdő, mező!
E vér-, e könnyáztatta ország
Egy óriás nagy temető.
Valami mély, hosszú sóhajtás
Száll át a csöndes éjszakán,
Ják levelén, ringó kalászon,
Bérc tetején, tar pusztaságon…
Az a sok sír sóhajtozik talán!
Ha jártok a domboldalon, hol
Vadrózsa nyitja bársony szirmait;
S rátok mosolyog virágszemével
A rét, berek, liget, csalit:
Reményt fakasszanak s jövendőt
Szülőföldünk virágai…
Tudjátok-e: mik e virágok?
Élet… szabadság… édes álmok:
A porladó ősöknek álmai