Hunyady István: Urak asztala

Egyszer sugaras őszelő volt
és hívott útrakészen apám:
- Vágjunk át ama hosszú gerincen
s együnk az „Urak asztalán”.

A két hegyimádó meg is indult.
Fanyar volt már a lomb szaga.
A messzeségben gőggel oromlott
fölénk az „Urak asztala”.

Kúsztunk fel, köves meredélyen
s ereszkedtünk a völgybe le:
Gerincnek véltük a reggeli ködben
s az út szakadékkal volt tele.

Hátunk gőzölgött, verte verejték.
Bozót belénk-mart, mint a szeg.
A hegytorony mégis helyben-állt,
és nem jött hozzánk közelebb.

Rongy volt ruhánk, csupa vér a kezünk.
Tájak buktak fel, tűntek is tova.
Apám így: - Nézd csak, mint fut előttünk
s kigúnyol az „Urak asztala”.

Aztán a gyepes partra omlott
s szél lengette gyér haját:
- Nem érem el már azt az ormot -
szólt - te menj csak s küzdj tovább! -

Én lekuporodtam a selymes pástra
s föléhajoltam: - Ó, apám,
soha, de soha nem akartam
helyet az „Urak asztalán”!

Mélyben pihen már törékeny teste.
De szemét még látom, mint kutat
távolban fel-felvillanó
s elérhetetlen csúcsokat.

Ha fölhozhatnám őt a sírból,
mutatnám: - Apám, nézz csak oda,
vakond-túrásnál is kevesebb
a hajdani „Urak asztala”!

Nékünk ott sohasem terítettek,
hol úr evett s rangbéli mulatott:
A pázsit kínálta magát terítéknek
s a patak kiáltott: - Innen igyatok!