Döbrentei Kornél: A tó

Ősz van, az árbocokról lekerengnek a lobogók,
vásznukból kiaszott az idea-ragyogás,
ráavarulnak az elszikesedő hazára,
s ünnepélyhevű rothadásuk
csíralendületre jövőt nem igéz.
Színeinkből kivetkőztetve tengünk
a kiürülterejű lombtrágya-helyen,
mellyel a jogar ördöngös örökbérletesei
fűtnek napizzás-mímelő eszmekohót,
s míg öntvénnyé dermednek a népek,
kéményéből előkorbácslik a füst,
hét ága végén a terror ékszerei:
ólom és könny -
   lekerengnek a lobogók,
s az árbocrudak, dóroszlopai
a lerombolt mennynek, elsivárodnak
bitókká, s kolumbuszi reményeink
monszungyötörte páholya, az árbockosár,
szénlehordók szétélt vesszőputtonya,
roncsolt méhéből szutykos, kicsi távlatok
jönnek a világra,
   az idő gazdátlan
garasként kigurul az életünkből,
s nem domborul rajta a képünk,
tovacseng, júdássóhaj s visszhang -
arcunk csak az iszapban hagy nyomot,
bezárt kagyló, mit rettentő izmaival
görget a tó; a halszemekké tördelt
nagytükörben tetszeleg magátalkodott
lomhasága,
   a vihar gyöngyházberakásos
pisztoly-ígéret,
   s küldetésül
visszaszülethetünk alkalmi Jónásként
a döggé silányított Nagyhalba,
s egy hatalmasan ábrándozó
horog világ mellett úgy virraszt
előregyártott sorsuak árnyéka,
mint a fátum-vezérelte komp sötét
nyomdokvize, ha jégbefoglalta már a tél.