Berkó Sándor: Mielőtt kartács zúzna szét
vérben vonagló cafatokra,
mielőtt bénult agyadat
kőhöz loccsantaná a bomba,
mielőtt száraz ínyedet
zöld nyálként futnák be a gázok, –
mielőtt végképp kihullatnád
szívedből ezt a rongy világot:
Szedd össze maradék erőd,
mint testvéreid, a tehetetlen
borjak, ha lezuhant a tagló
s vérük fehér kötényre cseppen:
rángatózz ernyedő inakkal,
rúgd lábadat a szabad égnek,
karmolj, harapj, tüdőd lihegjen,
bődülj, mint akit élve tépnek, –
tégy úgy, mint eltévedt arab
a sivatagban, ki tíz napja
megváltó oázis helyett
a tüzes homokot harapja,
s bár tudja, holnap, vagy ma még,
csontig bepörköli a Nap,
addig vonszolja testét, míg a
homokba végsőt nem harap.
Nem lesz számodra béke itt!
És mégis, mégis küzdened
kell érette, a végső szóig,
s hirdetni mindenek felett. –
Majd összerogysz, és rángatózva
híg sárba fúrod arcodat,
fiad felkapja fegyvered,
s keresztüllépi sírodat.
