Kosztolányi Dezső: Februári óda
mily mély homályba? Csillagaim hunyó
világa hamvad. Földre ver le
szörnyű betegség.
Sorsom, mely eddig tétova ködbe bújt,
egyszerre itt van, szőnyeges és meleg
szobámba sétál, mint a farkas,
rám vicsorogva.
Ijedve futnék, ámde hová lehet?
Nincsen menekvés, zörgetek esztelen,
kemény kilincsen és vasajtón
koppan a szándék.
Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt
távolba mosva, sápatag és merőn,
már mint az özvegy, kit halott férj
hűtlenül elhagy.
Még sincs üres szó ajkadon, és hazug
vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos
józan való vagy és a hűség
s mint a halál, nagy.
El is felejtem a szanatórium
pálmáit és a téli-sötét delet,
s a mélyből a fényes magasba
fölkiabálok.
Jó volt tevéled járni a sárgolyó
üröm-vidékét, a keserű mezőt,
ó boldogságom édesanyja,
társam a rosszban.
Én nem szerettem, önmagamat soha.
De te szerettél. Egyszerű és igaz
jóságod oly gyors, lángoló volt,
hogy utolértél.
Hogy fújt a szél, még át se cikázhatott
a gondolat, hogy „meghülök”, amikor
önzésem is előzve: „meghülsz”,
már te kimondtad.
Lásd, így dicsérlek szakszerű, tárgyias,
pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez,
mert köznapi voltál te mindég,
mint a verőfény.
Kések között, a végzet a vállamon,
téged dalollak, még nyomorékul is,
száj nélkül is, szájamba sebbel,
emberi nagyság.
/Megjelent 1935-ben/
