Simon István: Zúzmarahullásban
fönt, fönt, odafönt,
zúzmara hull csörögve,
suhogva, mint a gyöngy.
A partot már beszórta,
végig belepte,
hol tegnap kóborolva
legelt még a kecske.
Lépek a kéklő fagyba,
esik, esik, esik, –
csupa zúzmara kajla
kalapom széle is.
Jó íze van a télnek,
s mint egy vidám cigány,
ki gyöngyből kedvesének
nyakláncokat csinál,
nézek a hulló gyöngyre,
fán ragyog, rőt füvön
s már neked szedem össze,
és gyöngysornak fűzöm,
s cigány-engesztelésül
viszem, én hamis,
hogy, Mária, megbékélj,
ó, bocsáss meg, Maris,
ha bortól botologva
térek most haza,
míg hull a kalapomra
fehér jégdara…
/1955. december/
