Jékely Zoltán: Otthagytam...

Otthagytam a misztériumot,
s megindultam a hosszú folyosón.
A falról régi képek integettek,
Róma, Párizs, széptornyú templomok;
kövükre könnyem hullott egykoron,
s közülök ma nem egy por és korom!
Láttam a Bargellót, a Fórumot,
mintának tartott sok Pazar romot,
miket ma Európa quasi másol –
Ó, üzenet az egykor ép világból,
mit futtattál belém, mily áramot?
A valóság mit tartogathat annak,
akit emlékei így megrohannak?

És azalatt künn nőttön-nőtt a hó,
– a valóságra szépítő művészet –
angyalszótól zengett a folyosó,
gyermekkori hitekből szép igézet.
Szemem sarkából egy könnycsepp kibuggyant.
S mire a számig ért meg is fagyott,
forrósodó emlékezésbe roggyant
lábbal róttam a kockás padlatot.

Florenci csók zsibongott fel szívemben,
s szülőföldem, e föld emléke, onnan;
a messziségből látott állapotban,
ahogy akkor, pálmás szigetű Délre
vágyón emlékeztem erdélyi télre,
s a lelkifurdalás majdnem megölt;
cserbenhagytam a honi temetőt –

Szaggassatok, ezüst-angyali hangok
szavából zengő római harangok!
Hét domb között visszhangzó szavatok
valaha, ott, hazámért szaggatott.

Az uccát verte a hófergeteg,
s a Háromság-szobornál csak befordult
egy csengős-szánú esküvő-menet,
fátyolában a halvány kis menyasszony
mintha halálba vinnék, reszketett,
de vonulásuk oly valószínűtlen,
oly víg farsangi volt a ködben,
hogy hirtelen kihűlő szerelemként
homályult el minden messzi emlék,
s bennem a szeretet harangja kondult
e földért, ahol élnem kell ezentúl.