Kardos Tilda: Majd mondod rólam:

Nem volt kényelmes könnyű társ.
Barátságot tartott a fellegekkel
pár virágját leste este-reggel:
hajtott-e új kocsányt.
A madaraknak köszönt mint más
ismerősnek utcán szokott
és sokszor neheztelt rám holott
soha meg nem aláztam
a napot imádta rögben kalászban
és az árnyékot gyűlölte
meg a ködöt ami az ablakon lapult
ilyenkor irtózat ült két tágranyílt szemén
még akkor is amikor csitító szókkal én
ölelni akartam
s ha menekülőn gyermekes félelemmel
mégis a karomba hullt
ölelni alig mertem
máskor kamaszos kedvvel naphosszat dalolt
de oly messzire üzent a hangja
engem elkerült kihagyott.
Az lehetett volna nekem
ami a szó a számon a fény a szememen
s szívemben a dobbanás…
de ő mindez lenni nem akart.
A rügyekkel élt a fákkal könnyezett
s csak egy kedves furcsa idegen maradt.