Ábrányi Emil: Március tizenötödikén

I.

Szép ünnep, újra itt vagy! Annyiszor
Láttunk már téged jó és mostoha
Időkben! Mégis drága vagy nekünk,
Mint a tavaszt nem unjuk meg soha!
Tavaszt jelenet napfényes március,
Tavaszt hozott nekünk is, gyönyörűt!
Annyi virágot nem látott a nap,
Mióta bolygó csillagokra süt.

Sok század óta börtön volt e föld,
Rab volt a nemzet s szolga volt a nép,
Szolgája annak, aki maga is
Láncot viselt… Mily aljas, durva kép!
S elég volt egy nap, hogy másképp legyen!
Széttörte láncét a nemesi kar,
És a parasztnak adta jobb kezét:
Testvérem vagy te és szabad magyar!

Szent korszak! Láttad, hogy a gazdag úr
A koldussal önszántából felez;
Láttad, hogy a tündöklő palota
A jobbágy-viskó hű barátja lesz,
És egy imát súg millió ajak
És millió szív egy érzésben ég!
Szabadság volt a fenséges fohász,
S mely átérezte: a testvériség!

Örömtelen, zord ifjúság után
Nagy üdv az első szerelem kora,
De ami szebb és ami édesebb,
Az a szabadság első mámora!
Hőbb, lelkesebb, mint akkor a magyar,
Tisztább, üdébb – nép nem volt soha tán!
Az első ember állhatott csak így
Az új teremtés rózsás hajnalán.

Az első embert láng-kard verte ki,
S bujdosni ment az Édenhez szokott,
Kegyetlenül levertek minket is,
Mert követeltünk életet, jogot.
Ó nem tiltottra vágyott a magyar!
Tulajdonunkat adják meg nekünk,
Csupán azt kértük. Bűn volt. S elveszett
Édes hazánk, legdrágább Édenünk!

De mint az Éden kóbor gyermeke
Tűrt, fáradt, munkált s el nem csüggedett,
És addig törte a kemény rögöt,
Míg új virágzás alkotója lett:
Úgy dolgozott e sújtott nemzet is!
Büszkén haladt a bús rabságon át
– Megannyi testvér mindenik fia –
Míg visszavívta elveszett honát.

Szép Március, terád vall e csoda!
Te forrasztottad össze a magyart!
Legyen hát ünnep, hogyha jössz közénk,
Ameddig Isten fényes napja tart!
A legszebb ünnep a tiéd legyen!
Emlékedet fölül nem múlja más!
Mert te vagy a szabadság, a remény,
Te vagy az élet, a feltámadás!

II.

Minden napot megáldjon a teremtő,
Melyben nem ér bennünket semmi rossz.
De azt legjobban – mind a két kezével –
Mely téged, nagy nap, nékünk visszahoz!
Igaz, hogy már csak emlék vagy. Letűntél,
És helyedet rég elfoglalta más.
De ami szent, idő nem árthat annak:
Vallássá lesz, mint a feltámadás!

Forró lelkekből fölcsapott az érzés,
S a bús országot fény ragyogta be;
Önként fakadt föl, mint ahogy tavasszal
Virágot hajt a föld meleg szíve.
Erőszak nem dúlt, bíbor-vér nem ömlött,
Tűz nem rombolt békés házfödelet:
Nem lángolt más, csupán a mámor pírja,
Mint hajnalfény az ébredők felett.

Szabadság napja volt e nap, sugárzó
Tört láncokon s eggyé forrt szíveken!
A napnak is van foltja, ámde abban
Nem volt mocsoknak egy paránya sem.
Megváltozott, mint egy varázsütésre
Az addig önző, törpe lelkű kor;
Emelkedett mindenki: félistenné
Vált a nemes, – és polgárrá a pór!

Amit ma tán sokan nem értenek már,
Vagy nem hisznek, megtörtént a csoda:
Nem volt különbség gazdag és szegény közt,
Együtt örült kunyhó és palota.
Mint a keresztség első századokban
Minden hívő egymás testvére lett:
Nálunk is! Azt Jézus művelte és ezt
Másik megváltónk: a honszeretet!

Szép március! Ihlesd meg a szívünket,
Szabadságoddal hadd legyen tele!
Reszkessen át valónkon, mint a napfény,
Mint ibolyáid édes fűszere.
Sértés, viszály, gyűlölködés ne bántson.
S ha van sebünk, mely fájó tűzzel ég,
Takarjuk azt el! Egy-egy ölelő kar
Hadd fogja át, mint élő kötelék!

Mindaz, mi szép volt és fenséges akkor,
Lelkünkre hasson és emelje föl!
Így látva minket, még az ellenség is
– Egy percre bár – feledje, hogy gyűlöl.
Tanulja meg tisztelni nemzetünket,
Népünk előtt emeljen kalapot.
Testvéri láncban, jertek, ünnepeljük
E legdicsőbb, e lánctörő napot!

III.

Nincsen ott örök tél, hol nap heve lángol!
Hosszú fagy fölenged izzó sugarától,
S koszorúját hozza rózsás kikelet.
Csüggeteg lemondás örökös, zord rabja
Nem lehelt a szív sem, míg – szabadság napja –
Visszatérsz: ragyogni nemzetünk felett!

Róma rabszolgái egy napot megültek
Lánctalan vígsággal; lakomára gyűltek
S a gyönyört, a mámort itták szabadon.
Aljas napi gondot, rút viszályt feledve:
Így merül a lelkünk emlékezetedbe,
S álmodunk nagyságról a Te napodon!

Az idő mély tenger: a jogos, a téves,
A nagy és a hitvány egyaránt belé vesz,
Buborékként pattog élet, esemény…
De te úgy állsz benne, mint a gránit-szikla,
És magányos sasként száll föl csúcsaidra
Egy-egy hozzád méltó sóhaj vagy remény!

Te, ki láttad folyni Cézár gőgös vérét,
S két táborba verted Róma szenvedélyét:
Testvérré te tetted a pártos magyart,
Tetszhalott egysége új tettekre éledt,
És a végromlásban még erősebbé lett,
Tömörebb a láncnál, mely húsába mart!

Soha föl nem támad Magyarország népe,
Ha te akkor nem vetsz lángot a szívébe,
Hogy a Golgotán is védje igazát.
Szent lélek szállott így az apostolokra…
Ki honért nem halt, vándorbotját fogta,
És hirdette buzgón, híven a hazát!

Európa bámult a maroknyi népen,
Mely hőssé lett harcán, naggyá börtönében,
S hódított gyászával, amikor bukott.
Győzőjét, bakóit nyíltan megvetette,
De a bujdosókat vállaira vette,
S meghordozta büszkén Kelet és Nyugot.

Nagy idők nagy napja! Megbecsüljünk téged,
Mint a legtündöklőbb, legdrágább emléket,
Mely a múltból intő például maradt.
Valahányszor jössz a tavaszodó évvel,
Úgy köszöntsünk téged, lelkünk gyönyörével,
Mint a tűzimádó a napsugarat!

Legyen a magas hit új feltámadása
Az a kor, mely most jön! Lelkesedve lássa
Márciusnak egy új, még szebb íduszát!
Ami most csak emlék, legyen újra tetté,
Tavaszi viharrá, üde fergeteggé,
Mely tisztítva száguld a világon át!

IV.

Jöjj el szent lélek! Mondják a hívők,
Mi azt kiáltjuk: Március, jövel!
A csüggedőt tedd elszánttá megint,
Az alvó lelket ébreszd újra fel!
Tűzoszlopunk, vezess bennünket újra!
Világosodjék tévelygő agyunk!
Erős fényednél ismerjük meg egymást:
Érezzük át, hogy testvérek vagyunk!

Te jármunk széttörted, amikor
Méltatlanul bánt zsarnok-kény velünk.
De börtönláncnál van rosszabb bilincs:
Amit lelkünkre önmagunk verünk!
Törd széjjel ezt is! Védj meg önmagunktól,
Ha egymás ellen fordulunk! Ne hadd,
Hogy a szabadság fájó megvetéssel
Elhagyjon minket – méltatlanokat!

Mert a szabadság ott élhet csupán,
Ahol tisztelni tudják! Ott, ahol
A munkának van becsületje csak,
S egy célra tör a szerszám és a toll.
Csak ott, ahol a becsvágyó műveltség
S nem buta gőg a versenyző. Csak ott,
Ahol magának a merész szabadság
Sasfészket szikla-mellekben rakott.

A végtelenben egy nap: semmiség,
S törvény, hogy elhűl minden, ami láng.
De hő napodnak alkonyatja nincs!
Te, március, nem szűnsz ragyogni ránk!
Több egy ilyen nap, mely csodás erővel
Évszázadok számára épített,
Mint száz meg száz év meddő hosszúsága,
Ha lelket nem gyújt és nem ád hitet!

Az volt a nap! Ó, az volt a tavasz!
Termékeny lelkek áldott tavasza!
Csak egy vallásunk volt akkor nekünk,
Csak egy közös fohászunk: a haza!
S mikor levertek, véres Golgotánkon
Rabok voltunk csak, nem szolgák! E hit
Erősebb volt börtönnél és halálnál,
Mert új életre, megváltásra vitt!

Remek tanulság, lángolj és lobogj!
Ezt írja költő, ezt hirdesse pap:
A szolgaságot nem bilincs teszi,
Rabszolga az, kinek a lelke rab!
S ezenkívül van még egy szent tanulság,
Tanuld meg azt is, drága nemzetem!
A legszebb vallás: hinni a hazában,
S dolgozni érte, hogy naggyá legyen!

Jöjj el szent lélek! Mondják a hívők,
Mi azt kiáltjuk: Március jövel!
A csüggedőt tedd elszánttá megint,
Az alvó lelket ébreszd újra fel!
Tűzoszlopunk, vezess bennünket újra!
Világosodjék tévelygő agyunk!
Erős fényednél ismerjük meg egymást:
Érezzük át, hogy testvérek vagyunk!

V.

Ha márciusnak íduszán
Vallásomat kérdezné valaki,
Azt válaszolnám nyíltan, igazán:
Az én vallásom a hazám!
Ki nemzetem javára él,
Ki munkában versenyre kél,
Ki érte áldoz szüntelen,
Az egy valláson van velem!
Vallásom az, hogy én is ott legyek
Azok között, kik érte küzdenek,
S mid megtegyem, egészen a halálig,
Ami hazám dicsőségére válik!

Ha márciusnak íduszán
Vallásomat fürkészve kérdenék,
Azt válaszolnám nyíltan, igazán:
Az én vallásom a testvériség!
Vallásom az, hogy mindenkit szeressek,
S amíg okom nincs, senkit meg ne vessek…
Becsüljem mindig más jogát,
Testvérileg karolja át
Az irgalmast, a jót, nemest,
A tiszteletre érdemest!
Vallásom az, hogy embertársaim közt
Ne válogassak rang, címer szerint.
A hű, a munkás, tiszta lelkű ember
Jöjjön szívemre mind!

Ha márciusnak íduszán
Vallásomat kíváncsian kutatnák,
Azt válaszolnám nyíltan, igazán:
Az én vallásom a szabadság!
Szabadság, lelkünk méltósága, fénye,
Szabadság, férfiak legszebb erénye,
Mely önmagát fékezni tudja jól,
De zsarnokok jármába nem hajol.
Szabadság, mely rombolva is teremt,
Mert jóra vágyik és a célja rend!
Az én vallásom az a szent erő,
Mely vértanúk sírjából tör elő,
Vagy mint egy Isten, égből földre jő,
Ha bűn, gonoszság uralomra hágott,
Hogy vérével megváltsa a világot.

E nagy napon kívánom lelkesedve:
Vallásomat minden magyar kövesse!
E nagy napon szívemből azt kívánom,
Hogy ne legyen üres szó ez a három,
Míg a magyarban lélek lángja ég:
Haza, szabadság és testvériség!

VI.

Mikor Árpád népe hódításra indult,
Gyors volt és hatalmas, mint a zivatar.
Vert hadak remegtek és minden oromra
Diadal zászlóját tűzte a magyar!
A világ nem látott nagyszerűbb csatákat!
Mint ahogy a villám tördeli a fákat,
Népek törtek össze, hova kardjuk vágott,
És meghódították az egész világot!

Emlékezzetek rá: ugyanez a hős nép
Újra harcolt bátran március íduszán
S ez a harc még szentebb, még fenségesebb volt,
Mert vér nem ömölt ki a remek tusán.
Akik akkor hozzá láng-ajakkal szóltak,
Fegyvertelen eszmék katonái voltak,
Ám azzal a tűzzel, mely lelkükben égett,
Ők meghódították az emberiséget!

Március szent napja! Minden ünnepek köz
Legtöbb áhítattal téged áldalak!
Akkor a szabadság tisztító tüzében
Kiveszett e népből minden rút salak.
Jogokat nem vett el zsarnoki szeszéllyel,
Inkább a magáét osztogatta széjjel,
Mint az, aki egykor bennünket megváltott:
Soha még szabadság nem volt ilyen áldott!

Március szent napja! Mikor önmagunkat
Testvérekké tettél – ó bölcs szeretet! –
Minket is a népek testvérül fogadtak,
Európa büszkén a szívébe vett.
Nagy lelkünket látva, átérezte mélyen:
„Ez a nemzet méltó, hogy közöttünk éljen!”
Később, a bukásban, megsiratta gyászunk,
S várta szívrepesve új feltámadásunk!

Március szent napja! Te neked köszönjük,
Hogy a szép magyar név újra tündökölt!
Te neked köszönjük, hogy komor Kárpáttól
Nyájas Ádriáig még magyar e föld!
Te neked köszönjük, hogy töretlen, épen,
Részt veszünk a munka roppant versenyében…
Te tanítottál meg, te nemes, te drága,
Fennkölt szeretetre, büszke szabadságra!

Ó fogadd föl, kérlek, nagy, szent esküvéssel
Legszebb ünnepünknek fényes íduszán,
Hogy amire téged ez a nap tanított,
Követed, megtartod, szép magyar hazám!
Mert ha így cselekszel: sors le nem igázhat,
Szolgáddá szegődik minden újabb század,
Egyre több nagysággal ékesít föl téged,
S élni fogsz örökké! Nem lesz soha véged!