Szabó Ferenc: Tavaszi tűnődés

Olyan friss volt a májusi erdő
mintha jöttömre fakadtak volna a falevelek
halványzöldek hártyavékonyak a szellőlibegésben
rigók ropogós füttye szabdalta az újság zászlait
a tisztáson hallgató tó néha felugró halacskákkal
tükre duplázta a napot hogy még több legyen a ragyogás
fiatalasszony tolta kocsijában kicsikéjét
talán szerelméről és gyermeke jövőjéről ábrándozva
a tóparti padon két öreg idézte emlékeit
az erdő szélétől elláttam a város napfényes tetőin túlra
fel a hófödte hegyek karajáig.

Itt a tavasz bizsergeti az élőket
ott a hegytetőket még a tél sapkája-sálja melengeti –
mintha most kezdeném az életem az egyetemes újulásban:
Milyen jó élni beszívni a levelek friss leheletét!
És mégis minden az illanó időre figyelmeztet
bimbók bontakozásának ideje ez az örök kikelet
mégis az előbb a kertekben a cseresznyevirág
fojtott zokogása pengő szirmai siratták
az aligvolt menyasszonyai mézesheteket
most itt az orgonák bizseregnek a melegben
rügyeket szikráznak s az ágak hegye köti bokrétáit
mintha látnám amint bontakozik boldogságban
holnap erre járva megnézem meddig bomlott bolondul
nem sejtvén hogy minden bomlás-virágzás
közelít a gyümölcs előtti s azon túli lehulláshoz.

/Klagenfurt, 1982. május/