Tornai József: Ferencvárosi szél

Ferencvárosi szél: vakolat-verő,
macskaköveket élező porfelhő,

vonat-pernyét lecsapó kamasz-tenyér,
mikor a mozdony a minden vasával síró hídra ér.

Belekapsz, és sovány nadrágom összehorpad,
arcomba dobod az átszállókat,

mint egy sértést, pedig csak játszol velük.
Mit tudod te, hogy a gyerekkor elrepült,

mit tudod: te arra nem emlékszel,
mikor én itt először néztem széjjel

a kigombolt nyakúak között,
a bérházak és hajnalok között.

Ferencvárosi szél, már én se tudom,
hányszor vártam vonatra a Vágóhídon,

hányszor szúrtad orromba a vágúhidak
felől sodort vér- és korom-szagodat.

Te borzoltad a hajam, mikor, unott diák,
szakadt füzeteim cipeltem a Haller téren át.

Itt vert a háború. Itt hasaltam egy pék előtt,
míg az utcára árnyékot húztak a bombavetők.

Itt éheztem, itt villámlott rám a 45-ös tavasz,
s azóta is naponta te simogatsz,

viharos lény, igazi gyár-szagú,
csillapíthatatlan történelem-tanú,

te szaggatott, te nyugtalan lélek:
hívhatlak-e semminek, szélnek,

mikor harminchárom évem felét te keverted el
a munka és a hit füstfelhőivel,

káromkodós hang: ki vágja szemembe
a mindennapi igazságot, ha nem te,

ferencvárosi szél?