Fülöp Árpád: Egy fakereszt előtt
Hol két ösvény egymást keresztezi,
Ott áll egy ócska, törpe fakereszt.
Mögötte csermely csörgedez szünetlen,
Imát morzsol s halk himnuszt zeng talán.
Töve körül egy-két tövisbokor
Leskődik, apró gyilkait kivonva;
Kiátkozottan élnek ők azóta,
Hogy megvérezték fennkölt homlokát,
Ki értünk meghalt egykor a kereszten.
És varju károg néha vállain;
Rút károgása káromlás talán?
Oh nem, bünbánat s lelkifurdalás
Jelképe rajta e komor madár.
Iszákja terhét hurcoló öreg
Amint előtte nyögve vánszorog,
Képét veti mellére s homlokára,
Hálául, hogy kikapta mára is, mit
Az éhezőknek napi ételül
Minden imánál istenibb imában
Atyjától kért a nagy kinszenvedő.
Megilletődve állok én alattad
- Nem korhadó fa - halhatatlan eszme,
Termékenyítőbb, mint a kikeletnek
Varázshatalma, ki szivem kertjébe
Nem hervadó virágot oltogatsz.
Vak volna elmém s törpe nélküled,
Örök vándorként kóborogna itt lent
S töprengne a lét nagy kérdésein;
Veled a földnek légkörén felül
A titkot rejtő mindenségbe szárnyal
S látása végtelenre szélesül.
Ragyogj utamra, óh kereszt, e véges
S majd végtelen valón, és sugaradnál
Csillagról én csillagra lépdelek
S mosolygok a földnek rögéhez láncolt
Hitetlenek töprenkedésein.