Kezét-lábát a gyilkosok levágták
És otthagyták a vadon közepén,
S szóltak hozzá: nosza, munkára fel!
S szóltak gúnnyal: most járj, ha tudsz, legény!
És továbbálltak a sötét haramják.

És a keze-lába-nincs nyomorék
Ott vergődik a vadon közepén,
És kínjában a csillagokat nézi
Ínsége rettenes éjjelén, -
Míg egyszer csak megindul.

Megindul úgy, hogy nem kell neki láb,
Mint a kőszirt, mit a vihar meglökött,
A meredélyen úgy zuhan alább.
Útját jelzi a sok-sok omló rög,
S közeledtét a rebbent madarak:
Mert mint a végítélet dübörög.

Talán, mire a völgyfenékre ér,
Ezer szilánkra zúzza önmagát,
De azt is, aki szembejő vele,
És azt is, akit az útjában talált,
S akire sziklasúllyal rá fog esni,
Mert elindult a tagjait keresni!