Simon István: Húsvéti körmenet

A fű zöldbe s fehérbe
öltöztek a fák.
A meggyvirágszagú égre
parabolát, száz karikát
rajzolsz, pogány duhajunk,
szél, szél, áprilisi,
míg a baldahin lengő
aranysátrát dalárda, gyertya és csengő
kíséri,
s négy ember a magasba tartva viszi.

Elöl a gyerekek párja csoszog,
aztán a lányok fehérben,
s talpig feketében
iparosok –
s végül árad a görbe-utu,
kék hegyek alatti tiszta falu
megfáradt, áhítatos
kimosdott népe.

Áldott szombati este!
A harangszó aranyos felhőkig evezve
duhaj nótát csap a téres világnak.
Mennek, mennek, fölcsap a por,
a tömzsi labdarózsabokor,
az alma-, a körtefa ágak
mind, mind, mind a csokor.

Énekelnek istállók, pajták,
fészerek közt, a hosszú úton.
Fehér ingük alatt az ér
kötélként kidagad nyakukon.
Törtek sok századon át,
pestisen át,
háborún át,
de évenként egyszer csak vígan kidalolják
teli torokból,
világgá szórják a tavaszi porból
a nagy himnuszt, az álleluját.

S addig a tavasz – zöld és fehér keveréke –
áldást ad a dűlőkre, ekékre,
hersen Ceres dárdás búzája,
elbújhat már benne a nyúl.
A menet utolsó kanyarul
állelujázva,
mert itt a tavasz,
s verejtékes nyár jön a virágsugaras,
minden évben halottaiból
feltámadó, ős mezei világra…

/1957/