Nagy László: Vers és szőlővessző öcsémnek

Szépasszony postással szép szál szőlővesszőt
küldök, pedig földed nincs, hol felnöveszd őt,
puszta lég a telkünk, füsttel drótos, örvös,
de te közelebb laksz mégiscsak a földhöz.

Látom, pillogatsz az első emeletről,
s zöld kis Romeóként szőlőd kúszik lentről,
mert kacsos növény ez, mint a tök s uborka,
tiéd akar lenni, lesz lugas a bokra.

Lásd, a fal tövében fekszik a kis birtok,
csak födi cementlap, mint burok a titkot,
fordítsa el még ma csákány hegye-éle,
őszvégi levéllel csörömpöljön félre!

Nem fagytak ezüstre még a föld veséi,
áss gödröt bár hátad hósuhogás éri,
szőlőd lágy vödörből iszapolja hólé,
hull kozmikus abrak, mint a zöld csikódé.

Zöld ménként a házat harmadik májusra
meghágja és ő lesz lyukas léted jussa.
Nap, hold, csillag rajta kondul és csilinggel,
erkélyeden meglep sok tömör bilinggel.

Áhítozom rég, hogy béke-jelet nyújtsak,
íme, most borággal, áldlak, dehogy sújtlak,
rügysorral csiklandlak rézsutosan, öcskös,
te kisüstis, murcis, te boros, te fröccsös!

Eltűnődve áldjuk majd e szőlő szent fát,
erkélyre feszülve kriszitusian megvált
olyan állapottól, hol a tudat horkol,
gyulladt szemü, poklos, torzonborz csehóktól.

Sistereg és fröcsköl, szerteszét habot hány,
eleven kígyókkal hánytorog a botrány,
de te szőlőággal átkelsz kackiásan
át a háborgáson ingben, gatyicában!