Döbrentei Kornél: Állapothatározó
Csak úgy nem élne, ahogy a csiga benyálazza a percet,
émelyítőn fényesnyomdokú türelem – a csusszanásnyi táv:
végítéleti, kurta etalon a sorsoddal zsúfolt
terrárium-térben; megtorpanva messze érni, mint a meggy
elevenszülő burkában a mag, mely kiköpve, repeső
önívelés után, csontzsámolyként landol egy kátránykezelt
felkiáltójel oszlopa alatt: bitófában szálkát ne keress,
ott csak a szú nem otthontalan, giling, galang, lélekharang,
de nem, csak a délidő-tudat roppantja homlokodba
horgonyát, matt kongás a pudvás mellüregben, almaképzelgés
a szív, furkálják duzzadt kukackák fehér koszorúban,
majd elszélednek: gerezdekké oszoltatott morbid
fokhagymák, és a madártrillából behallszik valami
szomorún félrehangolt, fals szabadság: az ablakon át
az ég halovány hegyhát, keresztény-kulissza-kék, de iramlásos
vonulás a hullalilába, eredj, mászd meg, a férfiség
kitanulható sablon, ábrándosan talmi hősiesség a málhád,
s magzatvíz patakzik szemedből, kiárasztod cseppfolyós
anyád (mily hétköznapin cserélődik bennünk a tenger,
A NAGYMAGASZTOS),
de az arca nem esik szét durva, istenhiányos likacsokra,
marad elévülhetetlen megnyilatkozású plakát a szeretet
árbocnyi hirdetőoszlopán, őszinteséged árnyalatos
bukósisakban gyakorol, s közben fröcsköl belőled
a gondolat-savó is, sorvasztó kutyahúgyként emésztve el
az akácok bravúrosan megcsomózott életfonalát,
virágzásuk tejúttá csillagzó csapolás, kísértő káprázat
a magány: vasöntős overállban nagydarab fehérizzás,
és nem enyészik hevült szádban a görögdinnye édes
jégzajlása, sem a gyerekkori zsíroskenyerek higgadt
ezüstje a paprikától élénk sebekkel, sem a hízókúrára
fogott halál, szüntelen szuszogása füledben visszahangzik
mintha lenne végtelen, alkotó versmoraj, kinézel,
az ablakkeretben csendéletté kimerevített valóság
hirtelen akciózni kezd: az utca expresszként belerohan
önmagába, tarkód mögött a csattanás, fémízű borzadály
csapódik beléd s mint a csőre töltött csend, most szemközt,
s kiüresedsz, mint egy kapitulációs pisztolytáska,
és akkor kitalálsz magadnak egy történelmi
teherautót, amely vastag-komoran, mintha vontatnának
ágyútalpon dísztetemet, áttűnik a konkrét semmibe,
színültig telve pirkadat-harsány malacokkal, de a szörnyű
sejtelemtől rózsaszínjük leáldozik, egymásban tocsognak,
a vágóhíd felől elakad a szél és rádomlik
védtelenséged univerzuma, nekitántorodsz
az ajtófélfának s dörzsölöd, reménytelen dörzsölöd bűntől
rühes, ártatlan hátadat, míg ki nem szakad a vallomás: röf, röf.