Farkas Árpád: Ha sírokon hajt ki a remény
Állok a Temetődombon: utolsó nagyszülőm a halott.
Körül a kicsiny sereg: negyven házat is alig
számláló falucska minden dobogó lelke,
s esőmart tekintete ünnepi gúnyában seregel,
mert társuk a százados gondban közéjük megjött,
burrogó koporsós masinán
a 88 évet megélt Erzsi néni van itt,
kinek tíz évi távolléte alatt elméjének s házának
udvarát hiába nőtte be lassún a mész és a fű,
csöppnyi Nyikó-menti falujába végül is megtért,
Székelyszentmiklósig vénült, ráncossá ránult szívébe,
honnan a századvég háromszor annyi gyermeket
küldött a világba, mennyi most lakja,
sodorván messzire őket, hogy élők is haza
alig találnak, nehogy a holtak;
várja hát őt is kulcsolt ujjak közt billegő virág képében
kegyelet, mert felébredt a közös emlékek háza,
régi kalákás nyarakból, csattogó szerükről, szi-
szegő kulákévekből s önfeledt majálisokból csap föl
az együvétartozás pislogó melege-fénye; s lám:
a falu összes férfija: mind a tizenkét
ötven és hetven közötti ember (újmódi Kőmíves Kelemen?)
ássa özvegy Farkas Jánosné született
Kibédi Erzsébet sírját inatszakajtón,
akárha mindük a magáét ásná,
s mintha csak hinnék:
szétporló testüktől köttetik örökkévalóvá majdan
az együvétartozás földje.
Állok a Temetődombon, turkál hosszú ujjaival
hajamban a szél, firtatván ő is: mi mászkálhat
a negyvenesztendős ember fejében, midőn utolsó
nagyszülőjét is temetvén újabb szakadéktátongtató
férfikorba ér;
hátsógondolat-fürkésző, s hangtalan szívbéli hangokat is
lehallgató
mikrofongallyat hajít ajka elé:
miként cselekedett kegyelmed az elmúlt négy
évtized ezüst zivatarai alatt, miként bújkált
Szent Mihály lova elől, hogy ily ép bőrrel megúszta,
holott dicső elődei már huszonhat évesen,
már harminckét
esztendősen magukra húzták az életmű
márványtömbjeit;
volt-e értelme, s mi lett volna légyen értelme annak,
hogy a gondviselés kegyelmesebb markából kiszökvén
Fehér papírlapok villámaival világította be éjszakáit,
s újkori sámándalokat dúdolva dúlta fel az elsüllyedt
temetőket,
lézertekintettel könyörögvén ki ősei csontját a földből,
mely, lám, továbbra is inog és remeg,
szivacsként issza be az élők seregeit;
haszna mi volt a márciusi és júliusi dalnak,
ha nyárra amúgy is ősz jött,
s télre májusi hózivatar;
hát az esengés, kegyelme iránt a Hónak
és dérütött, hótömte létben a társkövetelő példabeszéd,
ha negyven felé már lassún elhagynak az élők, a társak;
rendre a villó bokájú lányok,
s illó barátok bújnak a földbe vagy távoli ködbe…
s csörte, a vágta, bitang barmok bőrén ostornak csattogása.
dalba szelídülés, gőgölés versbe – jó mire volt?!
Állok a Temetődombon, pici levélfülekkel
fülelő gallyaknak mondom, szólok a szélbe:
faggatódzó kérdések, ne bántsatok! – :
költő nem voltam én; én csupán féltem.
Leféltem szépen a negyven esztendőt,
s mert ráncos bőrű, bőgő és didergő csecsemőnek születek
engemet is,
hát betakartak bolyhos altatódallal,
s már riadoztam: ne múlna fölülem a melengető ének;
raktam csúszából pajtát, homokból várat;
össze ne dudvadna! – lélegzetfojtva dúdoltam
varázsigéket; szerelmes voltam egy vékonyka csontú,
pici leányba: „Zsuzsanna, te is megszeress!” –
dönögve remegtem érte;
másztam hágót, a Nagyszorosét, melynek tetején,
fönn a Temetődombon ízzott a Nap,
és rántott vissza a sár,
és magába szívott a hó:
hórukkos, káromló-esdeklő szókkal,
vacogón kúsztam a fényre;
és éjszakák jöttek, szobáim elerdősödtek
ágroppanások, vadmorranások lakták bútoraim,
s a hörgő vízcsapokból is dzsungeli fenevadak bőgtek;
és féltem a loppal lebbenő lepkét,
az esték vállamra zúduló testét,
s vontam magam elé papirost: mécsest!
s a világ kitágult, kiöblösödött előttem föld s az ég,
Erdély szívéből messzi tengerekig és bolygókig láttam,
s hogy nem kél föl többé a Nap: riadoztam érte;
s fénylett kincsekkel bévülről rakottan a bőröm,
bronzlott!, s ha ellenem vonuló kések pengtek,
élük, hogy kicsorbul, már őket is féltem;
remegtem a rétet: míg alszik, elhagyja a harmat,
a tölgyet: álmában kidöndül;
nem vennék észre nélkülem a dolgok,
ha vélük csodák történnének?
féltem a lélekkel csordultig meglakott tájat:
ha titka van, álmában ne beszéljen!,
mert elindul egyszer egy fűszál, elviszi
anyám egyetlen mosolyát, minthogy hullámzó
mezők, tarajló szántók áradatával úsztak el nagyszüleim,
s már csak sírok a bólyák,
s hogy hantokon nyüzsgő, ecetes hangyák
nyelvemet némává nehogy bezsibogják,
gyásztalan piros torokkal,
fölsebzett szájjal dúdoltam darabos, szederjes szókat,
zöld lombú igéket, kalapáló szívvel,
mint ki az éjben sírok közt fütyörészget;
de költő nem voltam, költő én nem;
énekeltem csak félelemből a rettenet ellen,
tizenkét sírásó ember verejtékhitével
az együvétartozás ribanc reményével
állva meg itt a Temetődombon,
zúgva szembe a széllel –:
félni kell bátran! S élni. Élni.
