Megjöttünk, téli este van. Pihen a komp, halászladik,
fáradt favágó-kéz pihen, nehéz paraszti-kéz pihen,
a föld titkon fogant, pihen: vetést, pacsirtát álmodik,
pihenj te is szívem.

Nézd, a Madonna-kép alatt a kis kanári hogy repes,
megismert... Örök-mécs helyett ott függ, mint égő lángolás;
kap enni, inni s boldogan fütyöl az édes szerzetes.
Irigyled őt szívem?

Sokat, sokat hurcoltalak! Echóztak cifra színfalak,
míg nótáztál ezrek felett. Csárdák, családok asztalán
csattogtál s én, komédiás nagy büszkén mutogattalak,
kis meghurcolt madár!

Halld... megkondult az estharang... ezer kalitka megremeg:
búrágta vén parasztkebel, rózsálló csöpp gyerekkebel,
sok-sok formás leánykebel elefántcsontfehér, remek
kalitja megremeg,

s csattogni kezd ezer madár ezer Madonna-kép alatt,
a szívek zsoltár-hangja szól, a csendnek ezer szája lett,
trillázni kezd kanárim is, míg visszhangozzák a falak,
megzenésül szobám.

Szívem, kis meghurcolt madár! Nem lesz jobb a kanárival
nótázni itt a kép alatt? Míg a halál idetalál,
megzörgeti az ablakot, csalóka sípja rádrivall,
kalitkád kinyílik,

s te szállsz az örök utakon, repülsz csillagtól csillagig,
s úgy kérdezed: a tiszta Szűz, a Holdkirálynő hol lakik?
S ha megtudod, hogy a fehér legendák tornyában lakik,
mondd meg, hogy csak ôt szeretem, s áldott az asszonyok között!